A lakótelep meghatározza az ott élők, az ott lévők, az ott lakók, az oda beköltözők létét. A külső falak kőzúzalékos borítása, a külső falak érdes szürkesége, a belső falak virágos tapétája barna. A tömbök előtt padok sorakoznak, a kopott padok deszkái törve, a valaha színes deszkák alatt szétköpködött maghéj, a rúgásoktól széttört padok között üvegcserép, a csillogó üvegcserép színes mozaikja között színtelen gumi.
A tömb aljában a patika feletti közmű-szint vastagon szigetelt csövei közötti patika szag, a patika finom illata, a Katika meztelen illata finom. Az apák későn jönnek, az anyák későn jönnek, a lányok korán érnek, a kövér cseppekben hulló nyári eső felveri a port, a forró aszfaltra hulló eső lemossa a port.
A játszótéren cica mászóka, a játszótér szikkadt talajából piros cica mászóka nő elő, a kopott piros cica mászóka mellett a szürkére szikkadt talajból rakéta tör az ég felé. Az űrrakéta piros teteje alatti szintről, a tető alá képzelt nemzetközi parancsnoki kabinból a kisebbek már délután leestek. Az űrkutatást magasztaló űrmászóka kék bordái között esténként a nagyobbak töltik a földi időt. Az ismeretlenbe tartó űrkutató kék mászóka bordái között a kezek bordáknak feszülnek, a kíváncsi kezek bordákhoz simulnak, a bordák feletti bőr libabőrös. Az anyák odafönt a tizediken készítik a másnapi ebédet, az apák odafönt a nyolcadikon nézik az aznapi műsort, a család egésze odafönt készíti a folytonos műsort. A folyamatosan másnapos élmények folytatólagosan másnaponként egymásba érnek.
A közel álló házak közé kifeszített kábelen érkezik a kábeltévé, színes képek összefüggő sora utazik a fekete kábelben, az éjszakai égboltba olvadó fekete légkábel képei éjjel a legszínesebbek, a narancsszín városi égbolt előtt feszülő fekete légkábel legszínesebb képeinél is színesebb helyre hívogatnak a felhőkön átfutó fehér fénykörök.
A kultúrház ajtajában nem torlódik fel tömeg, a szürke kultúrház lapos tetejéről lövik a felhőket, a döglött-rózsaszín panel kultúrház vécéjén valaki hány. A zene kell, a zene lüktetése szükséges, a lüktető zene nélkülözhetetlen az élethez.
A színpad előtt a parketta fényes, a színpadtól távolabb a parketta ragad, a színpadon szürkére cigarettázott zenészek. A tanulók táncolnak. Az utolsóéves tanulók önkívületben táncolnak. Az önkívületben táncoló utolsóéves tanulók utolsó esélye a tánc, az utolsóéves tanulók lángoló fiatalságának utolsó esélye, a vörösborgőzös táncparketta feletti önkívületlen mozgás az utolsó lehetőség. Reggel majd megszólal a kürt, minden reggel megszólal a gőzkürt. Minden reggel négy órakor gőzkürt jelzi a műszakváltást. A reggeli gőzkürt felébreszti a munkást, a hegyek között visszhangzó gőzkürt felébreszti a lányok apját.
A kultúrház olajzöld falú folyosóján valaki hány, a kultúrház vécéjén valaki hány a kultúrház beton falai között narancsszín hányás. A vécé egyik fülkéjében a tanuló lány ellenáll, a vécében a szag savanyú, a lány ruhája foltos, a lány horgolt felsője a földön, a horgolt fehér felső vörösboros hányástól savanyú. A fülkében a tanuló fiú bizonytalan, a szűk fülkében a tanuló fiú bizonytalansága erős kézzel sújt a tanuló lányra. A lány finom illatát elnyomja a csatorna-bűz, a finom lány arca vörös, a finom lány vöröslő arcán könnyek gurulnak, az ajtó nyikorogva nyílik, elhangzik a basszamegnemígyakartamakurvaéletbegyerevissza.
A nyikorogva nyíló ajtón betör a zene, a zene van, a zene betölt mindent. A zene feldönti a székeket, a zene megnyitja a csapokat, a zene kidönti a falakat, a zene arcon találja a tanuló fiút, a zene felrázza a fiút, a hömpölygő zene-folyam felkapja, és a falhoz csapja a fiút.
A házak magasak, a szürke házak magasan feketéllnek az éjszakában, a magasan feketéllő szürke házak alján nátrium lámpák narancs fényének sora. A monokróm világ végét hirdeti a fiú háta mögött az ég kéklő alja, a monokróm világ végét hirdeti a fiú felett a gőzkürt hangja.
