Vaskos felhőtakaró alatt csatakos háztetők, villanypóznák, telefondrótok, kopasz fák. A póznákon varjak, a dróton varjak, a fákon varjak. A csatakos háztetők felett kémények, a kémények felett kőszénfüst, a sok kis kéményen túl egy nagy kémény, egy nagy füsttel. Az erőmű füstje fekete, a varjak tolla fekete, a kopasz fák esőáztatta törzse csillámlóan fekete. A város nehéz, téli álmot alszik, a város fekete álmot álmodik. A fagytalan tél járhatatlanná tette a földutakat, a kocsik kidagasztották a földutakat, a földutak kőszénportól feketéllenek. A fagytalan tél hó nélküli, fekete massza. Minden lélek bezárkózik, csak a bányászokat viszi műszakba a légkürt szava, csak a légkürt szól, egyébként némaság, csak a varjak kárálnak, egyébként némaság. A városon túl fekete földek között fekete pocsolyák csillognak, a városon túl a földutakon három bányász bolyong, a bakancsuk szára fekete szénporos, a három bányász műszakját reggel hatkor a légkürt lefújta. A városon kívüli város betonkerítései közt a három bányász egyként dagasztja a sarat, a sár fekete, a bányászok lába átfagyott, az égben csillék nyikorognak. A telepi házak falára fekete szénporból rajzolt mintát az idő, a három bányász a telepi kocsmába igyekszik, a telepi kocsma füstös, a telepi kocsmában a pult bádog. A telepi kocsma zárva, az ajtaja előtt rács, a rácson feketére kopott lakat, a lakat felett értelmetlen szöveg. „Szülési szabadság miatt zárva.” Elindulnak a három bányászok, hogy felkeressék a kocsmáros asszonyt, szénporos bakancsuk egyszerre csattan a szénporos sárban, a szénporos sár egyszerre loccsan a három pár láb alatt. A kocsmáros asszony öreg, a kocsmáros asszony öregebb még a telepnél is, a telep öregebb a városnál is. A három bányász túlmegy a telepi házakon, a telepi házak egyforma során, a telep szélén régi ház. A régi háznak feketén füstöl a kéménye, a kéményen túl villanydrót, a póznán varjak fészkelődnek, a fészkelődés kiváltója a mindent átható nyirkosság, a nyirkosság az égből jön, a nyirkosság a földből jön. A három bányász belöki a kertkaput, három erős kéz fogja egymás után a lécből szögelt kertkaput, a kezeken szénpor tölti ki az árkokat. A három bányász belép az öreg házba, a három bányász hat bakancsáról szénporos sárlé csordogál. A kocsmáros asszony a szobában fekszik, a szobában véres rongyok, a szobában véres vízzel teli lavór, a kocsmáros asszony már özvegy rég, a kocsmáros asszony már túl a hetvenen. Az ágy mellett petróleumlámpa, az ágy mellett fonott kosár, az ágy mellett billegős szék, a billegős széken szénfekete újszülött pipál. A pipa füstje fekete, a pipa füstjének illata édes, a szénfekete újszülött nem is született, csak kijött, nem is született, hanem kitört, vénséges anyja hasa falát átszakította, vénséges anyja dunyhák alatt fekszik, vénséges anyja fázik, kifolyt vére megfeketedett. A három bányász eltökéltsége alábbhagy, a három bányász háromfelé hőköl hátra, a szénfekete újszülött átkokat szór az égre, a szénfekete újszülött nem tisztel se Istent se embert, a szénfekete újszülött szájában fekete gyöngysor a fog, fogai közül szórja az átkokat, a fogaival vigyorog. A három bányász menekülne, sietve csapdosnák bakancsuk talpát a padlóhoz, az ajtót rángatják, az ajtó zárva, az ajtó nyithatatlan, sehol a kulcs, csak a fekete lukja. A három bányász nem tehet mást, hódol az új jövevénynek, a három bányász a táskájában kotorász, a három bányász lapos üveg pálinkát, a három bányász újságpapírba csomagolt zsíroskenyeret ajánl új urának. A szénfekete csecsemő csak pipáz, a szénfekete csecsemő elfogadja az ajándékokat, a szénfekete csecsemő neveti a három bányász félelmét. A kocsmáros asszony a véres takaró alatt, a kocsmáros asszony ráncos kezével markolja a véres takarót, a takaró alatt az asszony utolsó leheletével átkozza magzatát, a kocsmáros asszony hangtalan szavakat lehel a párnájába, a párna széle véres, a vér fekete, az asszony szája széle véres, a szavak hangtalanok, nem hallja azt senki ember, nem hallja azt, talán csak az Isten.
