Csoroszvai Károly kazánfűtő. Kazánfűtő? Nálunk kazánfűtő? Aztán mi a búbánatnak? Nincs is kazánunk. A fejét fogta szörnyülködtében a racionalizálás jegyében felvett új igazgatóhelyettes, ahogy felnézett a bérlistából. Korábban már átnézte a papírokat, összehívta a könyvelőket, a takarítókat, és mindenről pontosan egyeztetett. Számtalan apróságot talált, amit már más cégeknél megszokott. Tapasztalatból tudta, hogy lehet csökkenteni a vécépapír és a kávéadagot, a dolgozók úgyis hoznak otthonról, lehet ritkítani a takarításokat, felezni a létszámot, dupla feladatot sózni az emberek nyakába, akik úgyis örömmel megcsinálják húsz százalék fizetésemelésért. Az még mindig egy fizetés nyolcvan százalékának megspórolása, szorozva a létszám felével, plusz járulékok, adók. Máris meg lehet menteni egy újabb igazgatóhelyettesi állást. De ez a kazánfűtő. Nem értette. Egy minimálbér, plusz járulékok, adó, megy a kukába. Úgy érezte, mintha letépnék a karját. Ettől aztán átjárta a felelősségteljes és takarékos vezető érzése. Először kiadta a személyzeti főnöknek, hogy nézzen utána, milyen feltételekkel lehetne megszabadulni a figurától, aztán a napi teendőit félretéve érdeklődni kezdett a dolgozók között, mert nem értette az egészet. Sokáig nem jutott semmire, mert sem a humánpolitikai vezető, sem az emberi erőforrás elosztó, sem semelyik igazgatóhelyettes, igazgató és osztályvezető, de még a helyetteseik sem hallottak soha erről az alkalmazottról. Az emberi erőforrás osztályon aztán az egyik titkárnő mondta, hogy személyesen ismeri. Felcsillant az új igazgatóhelyettes szeme, hogy végre kiderül az igazság, de csak részinformációkhoz jutott. Minden hónap ötödikén személyesen megjelent Csoroszvai bácsi, a titkárnő mondta így, hogy felvegye a fizetését, mert egyedül neki nincsen bankszámlája. Azt már nem tudta megmondani, hogy mi a feladata, csak azt, hogy egy idős bácsi az illető. Nosza, gyorsan utánanéztek a fontos papírok között, de nem találták, aztán végül a kevésbé fontos papírokból kiderült, hogy már régen nyugdíjas a bácsi. Több sem kellett, a vezetőség egyöntetűen támogatta a felmondást. Az egyik anyagátadó még annyit megsúgott az igazgatósági Mancikáknak, hogy az öreg már az ő apja idejében is a cégnél, azaz a vállalatnál dolgozott, onnan örökölték, és akkor még tényleg volt saját kazánjuk. Elkészült a friss, pecsétes papír, rajta állt feketén-fehéren, hogy indoklás nélkül távozzon a nyugdíjas. Meg is kapták a Mancikák, hogy juttassák el a címzetthez, másnap már ne is menjen be. Dolgozott ott egy különösen jószívű Mancika, aki szóvá tette, hogy valami kis ünnepség, hiszen mégis csak ötvenhat év munkaviszony, már az előd vállalat alapításakor belépett, de se idő, se alkalom, se pénz nem volt a lebonyolításra. Az egyik Mancika két cigi között leszaladt, és kiadta a portásnak, hogy adja oda a levelet, mikor Csoroszvai bácsi megy hazafelé. Ám ő nem távozott a főbejáraton sem aznap, sem másnap. Keresni is kezdte az egész vezetőség, de nem találták sehol, és az irodákban nem is hallott róla senki. Végre eszükbe jutott megkérdezni a biztonsági szolgálatot, akik készségesen megadták a tájékoztatást, hogy a keresett kolléga irodája a telep hátsó bejárata mellett, a volt kazánházban található, és hívják a száztizenegyes melléket, ha akarnak valamit. Nosza hívatták is Mancikával, hogy közölje a felmondást a munkavállalóval, és azt is, hogy nyugdíjas mivoltára tekintettel fellebbezésnek helye nincsen, fel is út, le is út. Csoroszvai bácsi egy csöndes értettemmel válaszolt, majd érdeklődött, hogy az utódját mikor és hogyan tanítsa be, és a kulcsokkal mi legyen, de elhárították, mondván a munkaköre utódlásmentesen megszűnt. Másnap az egész vezetőség egy emberként lélegzett fel, hogy kevesebb pénzt szórnak ki az ablakon, és tervbe is vettek egy újabb thaiföldi szakmai utat. Nem sokáig örülhettek, mert elkezdtek jönni mindenfelől a rossz hírek. Az alkatrész beszállító teherautó zárva találta a nagy vaskaput. Az udvaron halmokban állt a szemét, mert senki sem rakta ki a kukákat, a konyhás Gizikéknek saját kezűleg kellett lepakolni az ételszállító autóról a kondérokat, a postát senki sem hozta be, és senki sem vitte ki. Elfogyott a kávé és a felmosószer, mert a takarítónő nem kapott utánpótlást. A karbantartókat nem lehetett beengedni a nyomáskamrába, az informatikus nem jutott be a szerverszobába. Amikor aztán a vezetőség nyomozni kezdett az okok után, mindenhonnan azt a választ kapták, hogy ezt is, meg azt is mindig Csoroszvai bácsi végezte el, rakta odébb, nyitotta ki, és vitte vissza. Látszott, hogy nem ússzák meg költségek nélkül, félóránként hívtak lakatost a zárcserékhez, megszervezték a kapunyitást, a zárást és a szemétkihordást. Mindenkinek jutott sok új feladat, plusz pénz viszont alig. Zúgolódni kezdtek a dolgozók, és pedzegetni kezdték, hogy talán vissza kellene venni Csoroszvait. Rendszeresen összesúgtak az új igazgatóhelyettes háta mögött, de ő nem foglalkozott vele, mert úgy érezte, hogy bírja a tulajdonosi kör támogatását. Így is mentek a dolgok egy pár hétig, egy nap azonban szörnyűséges üvöltésre figyeltek fel a dolgozók. A cég egyik tulajdonosa indult volna tárgyalni egy nagyon fontos ügyben, mikor látta, hogy csupa mocsok az autója. Kiabált a sofőrrel, a portással, végül pedig az új igazgatóhelyettessel, hogy nem érdekli hogyan, de kerítsék elő azt a figurát, aki a kocsiját szokta mosni. Ment, mit ment, szaladt fel a panorámás irodájába a helyettes, bekérette gyorsan a kirúgott dolgozók papírjait, és saját kezűleg kezdett keresgélni. Gondolta, hogy felhívja Csoroszvait, és visszahívja a céghez, de nem tartották nyilván a számát, vagy nem is volt neki. Keresete a címét, de nem találta, ahhoz fel kellett hozatni a kartonját az archívumból. Volt ideje átnézni az elmúlt évek adminisztrációját, amíg a lakatosok felfeszítették az iratraktár ajtaját. Először csak véletlennek gondolta, hogy csupa olyan lapot nézett meg, amin se szabadság, se táppénz nem szerepelt, de aztán módszeresen átnézte, és tényleg nem talált egyet sem. Nemsokára hozták a címet a Mancikák nagy sebesen. Vette a zakóját, megérdeklődte, hogy mi lett az Élmunkás utca neve az utóbbi időben, és nekiindult. Ám hiába igyekezett, a megadott címen senki sem nyitott neki ajtót. Tanácstalanul álldigált egy darabig, már éppen indult volna, mikor a szomszédból egy asszonyság felvilágosította, hogy az öreg Csoroszvai meghalt. A munkájáért élt, és mikor kirúgták azok a szemetek, ezt tette hozzá az asszonyság, akkor nem tudott mit kezdeni magával, és inkább elment. Az igazgatóhelyettes elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, nem tudni, hogy az elhunyt vagy az éppen megszűnt állása emlékére, szórakozottan elköszönt a szemetesbödönöktől a kapualjban, és kilépett az utcára.
