fields
Főoldal »  Bejegyzések » ( )

Paprikás szalámi

Úgy ennék paprikás szalámit. Érzem az ízét a számban. És látom, ahogyan a gyengélkedő őszi nap megvilágítja a repedezett falon a pókhálókat. A fal koszos. Sokat tudna mesélni, hányszor rúgtak belé, hányszor értek hozzá. Vizes szőrű, ázott kutya szagú kutya osont mellette, súlyos ballonkabátok súrolták végig néhai fehérségét, havas éjjelen bakancsot pucoltak a kis előtérben, melynek része ő. De most ősz van. Kedves és magányos ősz. Az ablak előtt egy árny átkarolja a másikat. Lehet, hogy fel is falja. Jó nekik. Én egyedül állok itt bent. Hiába is süt az állandó és örök Nap, fázom. Felnézek. A plafonon pislákoló villanykörte lóg egy szál dróton. Vágyakozva figyelem függését.
Az alacsonyan járó nap kirajzolja az ablakrámával és a ráccsal együtt az ő kapucnis alakját is a szemközti műanyag lambériás falra. Rég nem létező irathalmok szagától terhes a levegő, valamit mondani akar, de csak az érzelmektől mentes arcát látom. Kilépek, számban egy agyonrágott rágógumi. Meglepődöm, hisz sosem szoktam, de azért lufit fújok belőle.
Az emeleten még laknak, még lakunk, pedig vén az egész, elhagyottnak is tűnik már. Lent ünnepség készül, engem ünnepelnek, hisz díjat nyertem. A csillárok helyén neonok égnek a legnagyobb, ablaktalan teremben, ami egy lepusztult és rég nem használt üzemi konyhát idéz a roncs gáztűzhelyekkel és mocskos csempével. Örülnek, Apáék is, a régi és új ismerősök is mind. Pincérek szaladgálnak a hidegtálakkal, nézni is alig bírom a sok ételt. Az asztalok mellett tornaöltőző béli fogasos padok vannak székek helyett, így nem lehet átlátni a szomszéd asztalhoz. Éhes vagyok, a tálakon csábítóan remegnek a zselébe rejtett finomságok, de senki sem vesz észre, vagy nem is akar. Nem eszem, mert elkezdem keresni őt, most nincs rajta kapucni, de megismerem. Fel-fel tűnik a forgatagban, de még ruhája szegélyét sem érinthetem, pedig csak hogyléte felől érdeklődnék. Az éhség továbbra is gyötör, de elszórt használati tárgyaimat veszem észre itt-ott, és félni kezdek, még eltűnik valami. Szorongva gyűjtöm őket a különterembe, csak mind meglegyen, de a vetítő hiányzik. Átvágok a kis előkerten és a rozsdásodó kovácsoltvas kerítésen túl meglátom az erdőszélen. A fákra vetítenek vele képeket. Kikapcsolom, a narancssárga hosszabbítót felcsavarom, hoznám a papírdobozát is, de répát hányt bele valaki. Csordogál benne a gyomorsavtól bűzlő lé, már a külső falán is látszik nedves nyoma. Sötét autó vág neki a kopasz fákkal szegélyezett hegyi útnak, fényszórója hol itt, hol ott metsz ki egy darabot az éjből, hogy aztán rögtön vissza is adja azt. Megborzongok és visszasietek a házba, ahol már tetőfokára hágtak a jó hangulatnak. Mintha látnám a másikat, az újat, akin kapucnim nem volt még soha, de az idő elsodor mellőle. Kint a folyosón a hideg kőre rogyok. Fázom a magánytól, a dróton lógó izzó meleg fénye most kevés.
Ismét az előző este lett, a nap illúziója megint öröknek tűnik. Kilépek a ház elé, hogy érezzek még belőle valamit, talán feltöltene, de a szomszéd udvarról valószínűtlenül fekete és loncsos kutyák ugrálnak ki sorban. Beszaladok a mérgezett kockacukorért és a kovácsoltvas tulipánok között az egyik szájába dobom. Megnyammogja, majd határozottan kiköpi. Sosem láttam még kutyát köpni, elismerőleg biccentek felé és kedvenc sapkámat is leveszem fejemről. Népes család közeleg a járdán, már hallom hangjukat. A kisfiú előreszalad, jaj, gondolom a kutya, de ő nem fél és fejest ugrik az úttestbe. Le-le bukik, feljön, tempózik párat, az aszfalt higanyként öleli körül. A loncsos feketeség leül a járda-partra, vörös nyelvét a poros földig lógatja.
Másik télen, fent a hegyen egy présházban, igazi szegény-hideg, tüzelőre sem futja. Kapucnis a sarokban gubbaszt, vár valamit, talán engem de inkább már mást, arcán közöny és megvetés. De lehet, hogy csak unalom. A házigazdáink a szomszéd szobában veszekednek, nem tudom miről, hallgatózni ilyenkor nem illik. Kivágódik az ajtó, az asszony szemei kisírva, a férj elszánt. Széles vállán öt éves forma gyermekük ernyedt teste mozdulatlan. Jól felöltözve vágunk neki az útnak a hóviharban a szőlőtőkék között. A szánkót én húzom magammal, alig látok, sötétedik, az erős széltől hó is vízszintesen esik. Az emelkedő meredek. Felérünk, itt jó lesz. Az apa a szánkóra kötözi néhai gyermekét és megindítja lefelé. Száguld lefelé, már majdnem lent van a háznál, mikor váratlanul kitér és a kis test egy betonkarónak csapódik. Baleset. Mindenkinek jobb így. Mondja közönyös hangon az apa, majd invitál vissza a házba, hogy ott majd pálinkával kínál.
Kapucnis előtt a söre, önti bele a képébe, vidámsága fokozódik, rám is mosolyodik, de észbe kap és megsértődik. Onnantól kezdve kizökkenthetetlen, ami eddig tetszett, a szállás, a társak, a sör, az étel, minden rossz lesz.
Telefoncsörgés riaszt, vajon ki az ilyen késői órámon. Szigorú atyám érdeklődik, vajon mikor tüntetem el hullámat a kertből. Nyugtatgatni próbálom, hogy én kivittem magamat a komposztra és már legfeljebb csak a csontok, de kérlelhetetlen. Állítom, hogy a napon érlelt testben a belső szervek már a múlté mind és a fűnek is jó, de nem hallgat rám. Még hogy belső szervek, és adja anyám. Ő szelíden kérlel, hogy takarítsam el magamat magam után, mert az a bűz már igazán elviselhetetlen, miután aranyszőke kishúgom a zöld műanyaglapátjával kikapart a levágott gallyak és fű alól. Meggyőznek és megígérem, hogy maradványaimat még húsvét előtt eltüntetem.
Felébredek, a fejem nehéz, érzem a párnához ragadt, de egy határozott mozdulattal elszakadok. Az asztalon ajándékok a rég nem látottól, mindenféle haszontalan dolog. Felkelek, a folyosó megnyúlt és valószerűtlenül fehér lett, a hűtőszekrény a fürdőbe költözött. Felkapcsolom a villanyt, de sötét marad. Halálfélelem fog el, hisz még fel sem ébredtem. Szerencsére felébredek, a fejem nehéz, érzem a párnához ragadt, de egy határozott mozdulattal elszakadok. Felkelek, a folyosó megnyúlt és valószerűtlenül fehér lett. Felkapcsolom a villanyt, de sötét marad. Halálfélelem fog el, hisz még fel sem ébredtem. Azt hiszem alszom még egy darabot.
Hívnám, de nincs meg a telefonom, jaj a ruhám, hogy nézek ki, de vajon merre lehet ő, látom magam előtt, haját fújja a szél, piros, kapucnis kabátját is lengeti, igen megvan, a belső zsebembe tettem, rajta még fut a böngésző, ki kellene lépnem, hogy hívni tudjam, de a nyavalyás nem reagál, biztosan lefagyott, hosszan nyomom a piros gombot, végre, már látom az alapképernyőt, de nem működnek a billentyűk, hiába nyomkodom, jaj most végre mégis, sajnos a számát nem tudom, tudtam, de nem jut eszembe, pedig fontos volna hívnom, hiszen valami történt, vagy történni fog, érzem, esetleg meg kellene mondanom, hogy szeretem, mert nem tudja eléggé, vagy nem akarja, és éppen mással cseveg, de az a kurva szám, valahogy kiesett a fejemből, jé a telefon helyett egy eper ízű óvszerbe csomagolt banánt fogok, azt hiszem ma éjjel mégsem hívom fel.
A szoba egyetlen ablaka barna fakeretes, szimpla üveg. Kint még csak hajnali derengés, talán ősz, a gyerekek nemsokára iskolába mennek, bár ha hétvége, akkor nem. Bent még szinte teljes az álom-sötétség, engem mégis kivetett az ágy, a földön ülök, tőlem balra íróasztal, jobbra néhai heverőm, mögöttem az ajtót sejtem. Gyerekkoromban látott, tipikus, nem túl gazdag családi háznak tűnik, ami mára már lelakott. Előttem monitor a földön, rajta kérdés és két válasz. Sietek, az egyiket kiválasztom. Nem jó. Gyorsan vissza, legyen a másik. Az sem jó. Felháborodok. Milyen megátalkodott egy kérdés az, amire egyik felkínált lehetőség sem adja meg a választ. Dühöngök. Egy nyugodt hang megszólít, felnézek, de az ablak előtt csak egy sziluettet látok. Hogyan akarod megkeresni a választ, hiszen a kérdést sem ismered? Visszanézek, de a monitor már sötét. Azt hiszem elszalasztottam valamit.
Régen halott nagyapám ül mellém szelíd mosollyal arcán. Én elnézem őt egy darabig, évezem a pillanatot, tudom, hogy nem maradhat sokáig. Csak mosolygunk így együtt a ház mélyén, hová az őszi nap már csak nagyon gyengén. Mondom neki, hogy autó már nincs és a nyaraló se, de leint, mindezt tudja ő is, pedig neki már nem számít.
Autózunk fel s alá a városban, vinnénk dédit a kórházba, de nagyapám valamit nem talál, hirtelen fékeznem kell, az autós táskája kirepül a kezéből, mondom is nagymamámnak, ne izguljon meglett, benne a régi pénzzel, ami már nem jó semmire, de ő benne felejtette mielőtt meghalt, de jé nem is, sírom el magam, mind sírunk és nevetünk, együtt élők és halottak.
Valahol errefelé lakhattunk egyszer, mikor ilyesmi helyen laktunk. Bár akkor a fák még nagyobbak voltak. Tudom, azok nem szoktak összemenni, de mégis. Talán a belga nagykövetség lesz az, de akkor miért zörög a villamos az ablakunk alatt, a Nagyerdei körúton? A műkő kerti virágtartóban száraz a föld, rajta már csak fonnyadt moha. Bolyongok ebben az elveszett kertben, mint az az öt kissrác, akikről még kisfiú koromban olvastak nekem. A ház alatt pince, benne mosókonyha, de nem használják rég, mert már automata a mosógép, és a professzor úr megengedte, hogy egy hallgató ott lakjon. Egyszer pár hónapig lakott a bőröndraktárban is. Felmennék a padlásra is, hol egy régi karácsony előtt a fát sárga műanyag vödörbe állítottuk, igen, a fát apa veszi, és az angyalkák díszítik, de a lépcsők túlságosan is megnyúlnak ezért inkább egy ablakmélyedésbe ülök be, hol galamb búgás közepette ismét elnyom az álom álmomban.
Felébredek, a fejem nehéz, érzem a párnához ragadt, de egy határozott mozdulattal elszakadok. Felkelek, a folyosó megnyúlt és valószerűtlenül fehér lett, a konyhában furcsa, fekete dal ömlik a rádióból, pedig este kikapcsolva hagytam. Halálfélelem fog el, hisz még fel sem ébredtem. Szerencsére felébredek, a fejem nehéz, érzem a párnához ragadt, de egy határozott mozdulattal elszakadok, viszont szemem kinyitni még mindig nem tudom. Felkelek, a folyosó megnyúlt és valószerűtlenül fehér lett. Folyton hunyorgok, szemem mindig leragad. Ő a folyosón áll, kapucni nélkül, teljesen meztelenül, és csak mondja a magáét, hogy ez így természetes, de meg ne merjem csókolni, mert az már nem. Felkapcsolnám a villanyt, de sötét marad. Halálfélelem fog el, hisz még fel sem ébredtem. Hangosan nyögni kezdek, hátha meghallja és felébreszt, de rájövök, hogy mostanság már máshol álmodik másról. Azt hiszem aludnom kell még egy darabot.
Kapucnissal éppen együtt járunk iskolába, ami egy hegytetőn van, gyönyörű a téli napfelkelte, alattunk messze lent füstölög a város, a szmogból csak a magasabb kémények nyújtják ki nyakukat. Itt fent minden tiszta és kristályos, a levegőt harapjuk, látszik minden lehelet. Szerelmeset játszunk, de neki nincs ínyére, nem is csodálom, sosem voltam senkibe kisiskolás koromban. Azóta sem tudom, biztosan hogy. De a jelenlegi helyzet mindent elhomályosít, mert a többiek medicinlabdákat hoznak ki, nem dobok velük elég nagyot, jaj de kellemetlen. Észreveszem meztelenségemet, az ajtó felé szaladok, de a kilincs nem enged, sőt nőni kezd, itt lógok rajta, mindenki engem bámul, ezért inkább elrepülök, szerencsére most megy. Olyan magasra szállok, hogy senki se lássa ruhátlanságom.
Egy egészen másik estén érek földet egy nagyvárosi művelődési ház füstben álló, fa lambériás társalgójában a rég nem használt asztalok és székek összevisszasága mellett. Tetszik az új szandálom, jónéhányszor végiglejtek benne a műmárvány borítású, félhomályos folyosón, hű de szépen kopog a sarka, elég magas, majd tíz centi, vígan egyensúlyozok benne száznyolcvanöt centimmel, és jólesően feszül sima lábamon a csipkés végű tizenöt denes is. Apa jön fel a lépcsőn, kéri üljek le mellé a társalgóban. Szivart vesz elő a hordozható humidorból, szivarvágóval levágja a végét, gyufája sercen, sokáig szívogatja mire rendesen meggyullad. Az élet komoly oldaláról próbál atyai intelmeket fejembe csempészni, de én folyton pirulok, lábamat rejteném a fotel alá, de valahogy nem fér, a sarok is folyton kopog, soha többet föl nem veszem, az biztos, csak ébredjek már fel, amennyiben ez egy rémálom és nem egy rossz vicc.
Hirtelen köszönt be a tél, meg is lepődik mindenki a kisvárosban, milyen gyorsan fagy meg a lég. Mindenhonnan tűhegyes jégcsapok lógnak lefelé, félünk, mert ha sok tonnájukkal ránk esnek, akkor nekünk biztosan annyi. Átszúrják koponyánkat és hatalmas súlyukkal véres palacsintává lapítanak, mint arra már nem egyszer volt példa az elmúlt években. A focista társaimmal, honnan vannak olyanok, sosem fociztam még, kimegyünk a deres pályára, körben zúzmarás fák integetnek mindenfelől, és keresni kezdjük a megoldást. Én az egyik, semmiből lógó jégcsapon, mint égig érő paszulyon megindulok felfelé, csúszik, de kapaszkodom, amikor is valami reccsen, vagy én, vagy a jég és hatalmas robajjal a földre zuhanunk, eltemet. Azt hiszem darabokra törtem.
Már nagyon rég óta kellene pisilnem, de valahogy pont ilyenkor nem találok se egy eldugott helyet, se egy vécét. Hihetetlen erőfeszítéssel tartom záróizmomat, és bemegyek egy vegyeskereskedésbe, ahol az egyik polc hátára piszoárokat szereltek. Udvariasan biccentek a csinos eladólány felé, aki éppen a pulton álló nyalókák mögött rúzsozza magát. Gyorsan kigombolom nadrágomat és patakzani kezd a vizelet, meglepődöm, mert idegenek előtt sosem szokott sikerülni, biztos már nagyon kellett. Ej, de sokáig folyik, mi fenét kezdjek vele? Végre elállt, de ugyanúgy kell még. És közben szomjas is lettem, azt hiszem kérek vizet. De hová lett az eladólány? És ki ez a mogorva öregasszony? Menjek ki, és ne is lásson többet, mert belevizeltem a boltjába, a tökmag és a liszt közé. Eh. Menekülőre fogom, de vénséges lábain utol úgysem érhet. Hugyozok én már mindenhova, de nem enyhít a nyomáson, iszom, de a szám száraz, mintha sivatagban lennék, pedig az eső is elered és én egyedül tapicskolok a sárban a hegytetőn, ahonnan látom a várost, csak sajnos messze, pedig ott biztosan van vécé és szomjat oltó víz is, már csak azt kéne kitalálnom, oda hogyan.
Ismét a régi tömbben, hol valamikor rég laktunk, de mostanra már olyan más az egész, azt hiszem nőtt is egy kicsit, négy emeletesből nyolcas lett. A lakás üres, sehol egy bútor, apa intézkedik, hogy azért valami legyen. Éppen most nősültem, fehér menyasszonyi ruha és fehér tűsarkú rajtam, őfeleségességem fehér csipkeruhájában a mosógépen durcáskodik, sehol egy ágy, pedig ő már igényelné a frigy elhálását, többször szóvá is teszi, hogy az elmúlt fél órában még nem, és létezik a világon házastársi kötelezettség is rám nézve. Egy részeg egyén egészen zöldet hányt a földszintre, ezért felsietek juditnénihez, hogy ugyan adjon már egy felmosófát. Elkerekedett szemmel néz rám, de megnyugtatom, hogy az esküvőn minden jól sikerült és az ifjú pár, konkrétan én és a kapucnis itt fogunk lakni, ahol régen még családilag. Forrón gratulál, beránt a lakásba, cipősarkam megcsikordul a parketten, majd letörik, de még kitart, ő süteménnyel kínál. Köszönettel elfogadok néhány katicabogár formájú darabot, furcsállja, mert olyanokat nem sütött, de mindegy, meggyes-marcipános, a kedvencem. Férje kedves ember, jogász, egy fikusz mögött várja a holnapot. Megköszönöm a kedvességét és a segítséget, felpattanok a felmosófára és kirepülök az ablakon. Teszek egy kört az esti telep felett, a házak fél szemükkel kacsintanak, sok boldogságot kicsi fiú mondják nekem. A betonlapokból összetoldott járdára ereszkedem, elfeledkezem a cipőmről, és megszokásból a sarkammal fékezek, az egyik illesztésnél hatalmas reccsenéssel mindkét sarkam leszakad. Kár. Még sosem volt ilyen szép cipőm. Kecses, de nem hegyes az orra, nyolc centi a sarka, gyöngyházfény a bőre. Lehet, hogy nem is lesz egyhamar, nem nősülhetek minden héten. Maradékát leveszem és a konyhaablak alatti szemétgyűjtőbe dobom. Szokatlan érzés harisnyás talppal a langyos aszfalton, évezem egy darabig, direkt külön-külön mozgatom minden lábujjamat, de rájövök, hogy ez ünneplős darab, gyorsan lábujjhegyre állok és felszaladok a lakásba asszonyomhoz. Fent már ágy, ő benne alszik, talpamat megnézem, tényleg koszos lett, talp alakú sötét folt a fehér anyagon, de sebaj édesanya majd úgyis kimossa.
Ez alatt a tömb alatt egészen kiterjedt pincerendszer húzódik, a két tároló rekesz mögött van egy titkos ajtó, onnan lehet lejjebb jutni, egészen a pártház alá. Már sokszor megpróbálkoztam bejárni az egészet, egyszer egészen a nagymama tömbjének pincéjéig jutottam, de a barlangokat akkor sem sikerült. De most, hogy ifjú házasként ide költöztem és mindig van elég elemem a lámpámba, bátran újra megpróbálhatom. Szokásos panel alagsori falak között haladok, az egyik ajtó után azonban zsaluzott beton falazat következik, a ritkásan elhelyezett négyszögletes telepi világítótesteket régebbi, kerek darabok váltják, fényük is sárgább talán. Átmászom egy vízmosáson, a falazat már tégla, és egy terembe lépek, akkora, hogy lámpám fénye bevilágítani nem tudja. Mint egy ódon kőfejtő. A túloldalon ajtó hívogat a fényével, végre megtudom mi van a csöveken és kábeleken túl, de valami erő visszaránt. Eh már megint a kelleténél hamarább.
Felébredek. Pont most, mikor a legjobb rész jönne, szia anya, te mit keresel itt az én lakásomban, mi ez a furcsa mosoly az arcodon, miért nem szólalsz meg, jaj az ajtó zárva volt, nem, ne kapcsold fel a villanyt, álmomban úgysem tudod, meghalok, de anyámtól miért félek, talán mert nem is az anyám, csak annak adja ki magát a francos kis árny és én elhiszem. A fejem nehéz, érzem a párnához ragadt, de egy határozott mozdulattal leszakad. Anyám közönyösen bámulja, ahogy körbelebegi a szobát. Most meghaltam, világosan érzem, ilyet még nem éltem soha. Nem is rossz, de legalább ő csinálna valamit mert így elég ijesztő. Ha még valami gusztustalan idegen lénnyé változna, legalább tudnék vele mit kezdeni, de ez a bizonytalanság. Sikítok, hátha sikerül, és igen, megkönnyebbülök, felébredek, megint üres a szoba, talán túlságosan is, ennél azért több holmim volt és Niagara vízesés sem itt hullott alá, gyorsan belenézek a plafonra szerelt tükörbe, nincs is tükröm a plafonon, de benne nem vagyok. Azt hiszem nem létezem, a leghelyesebb, amit tehetek, hogy visszaalszom és álmodok még néhányat, csak ne legyen köztük fel-nem ébredős, azokat nem szeretem, inkább szexelős.
Ó, igen most valahogy befolyásolni tudom őket, a nőket. Nem tudom mi történik, de élvezem, nem, ne vedd le a cipődet, csak szeress forrón, ölelj azokkal a hosszú combjaiddal. Milyen feszes mellek, egészen igazinak tűnnek, nem ne sírj, én nem ő vagyok. Igen, bennem bízhatsz, igen én is benned, mélyen. Ó ez rámfér már nagyon, érzem te is kívánsz, lucskod már rengeteg, egészen eláztatta ölemet, gyere, csusszanjunk össze, de miért nem sikerül, miért nem megy be, mi ez a gyerekricsaj és hogy kerül helyetted kispárnád kezembe?
Rohadt kölkök, üvöltöm ki az ablakon, pont a legjobb résznél vertétek szét álmomat, de most majd én titeket, és hozzájuk vágom a párnát, de az puhán pattan le róluk, csak röhögnek az összes, mocskos sárga fogakkal teli szájukkal. Így meztelenül kiugrok, elkapok egyet, és egy féltéglával ütlegelni kezdem. Még mindig vihognak, az is, amelyiket ütöm. Hatalmas csapással széjjeltrancsírozom az arcát, de a maradék még mindig vinnyogva kuncog, csak hogy bosszantsanak, a többiek becsmérlik képességeimet, hogy még egy nyamvadt kölyköt sem tudok rendesen kicsinálni, pedig az én koromban az már elvárható lenne. Hirtelen ötlettől vezérelve a járdaszegélyhez ugrom és a maradék fejet azon csapkodom széjjel, de félre kell húzódnom, mert közeledik már a kukásautó, és a gyerekek maradéka is elszelel. Mocskos, bűzös, narancssárga overallban mászol le a vezetőfülkéből, még sosem láttam női kukást, rádcsodálkozom, te kedvesen elmosolyodsz, hogy kivillan az összes igazgyöngy fogad, beletúrsz a konténerről leakasztott reklámszatyrodba és paprikás szalámit kínálsz belőle felém, ami olyan vörös és mócsingos, mint a gyerek szétvert feje, tényleg a gyerek, most mi lesz, de megnyugszom. Te kukás nem lehetsz, és én sem ölnék meg egy gyermeket. Magabiztos mosoly önti el arcomat, de gyorsan el is szalad, mert mi lesz ha egyszer tényleg felébredek? Ugye itt fekszel majd mellettem, és paprikás szalámit reggelizünk majd miután vagy ezerszer?

  • 2007-05-29 00:00