Volt pedig egy város, Kunnatunk nevű, az északi vidéken, a zord hegyek között, hol a nyár rövid, a tél hideg és hosszú. Lakói keményszívűek voltak, és biztosak annak tudatában, hogy Isten okkal vezette őseiket lakóhelyükre. Kereskedéssel foglalkoztak, gazdagságuk messze földön ismert volt, mégis erkölcsösen és mértékkel éltek, a szokásokat mindig híven követték. Temetéskor és menyegzőkor nyíltak csak ki a komor házak díszes kapui, egyéb napokon nem volt szokás a mulatság, és az összejövetel. Az utcákon csak akkor járt ember, ha valahol dolga akadt, és annak végeztével igyekezett is haza.
Élt pedig abban a városban egy igen erényes leány, ki túl volt már a huszonnegyedik telén. Bánkódtak is szülei, és mondták neki, mennyire Istennek nem tetsző dolog minden kérőt kikosarazni. Egészen tizennégy éves kora óta jöttek, akiknek mind nemet mondott. Akkor még nem sürgette senki sem, de gyorsan elszállt tíz esztendő, és nagyon úgy tűnt, hogy soha sem lesz senkinek asszonya, és a szülei nyakán marad. Nem csinált egész nap egyebet, mint hímzett és szent könyveket olvasott. Rövid időkre találkozott csak idegenekkel, míg kosarat adott legújabb kérőjének. Mert volt neki kérője bőven. Messze földön híres volt a leány szépsége, és egy idő után a megközelíthetetlensége is. Fogadást is kötöttek rá sokan, hogy feleségül veszik, de elbukták mindannyian.
Egy nyári napon vándormuzsikusokkal érkezett egy legény, kora szerint a felnőttkor küszöbén. Ez a legény már széltében-hosszában bejárta az egész birodalmat, sőt már külhonban is vándorolt. Fiatal kora ellenére annyi szeretője, ahány királyi város a térképen. Vad természete nem tűrt semmilyen törvényt, vagy korlátot. Hirtelen haraggal pattant fel a kocsmák asztalától, és jaj volt annak, akit ökle eltalált. Bomlottak utána a nők, hisz vonásai nemesek voltak, szemében ősi tűz égett, gyönyörűen énekelt, udvarló szavai pedig utat találtak a legrafináltabban elrejtett szívhez is. Úgy tűnt el aztán a városokból, ahogy érkezett, csak számtalan összetört leány és asszonyszívet hagyott maga után.
Egy vasárnap a templomból tartott hazafelé szüleivel a leány, mikor a téren meglátta a fiút, és az is meglátta őt. Mindketten hallottak már a másikról, mégsem sürgették a találkozást. Veszélyes volt az mindkettőjüknek. A leány tudta, hogy nem házastársat keres a legény, amaz meg tudta, hogy eddig még senki emberfia nem járt sikerrel. A végzetes találkozás viszont mindkettőjükben elsöpört mindenféle gátat, és rabja lettek egymás látványának.
A leány erősen fogadkozott szobájába zárkózva, hogy nemet mond mindenfajta szóra, hogy nem nyitja ki az ablakát soha, semmi zörgetésre. Ám legény egészen másfelől közelített. Igaz, hogy nem volt semmije, és alig múlt még tizenhét, mégis a leány szülei elé állt, és feleségül kérte őt. A szülők nem örültek az idegen, és nincstelen legénynek, de annyira elkeserítette őket leányuk hajadon mivolta, hogy igent mondtak, már odaadták volna bárkinek. Csak a leány igenje hiányzott, ki is hívták, és kérték, hogy válaszoljon. Előre eltervezte, hogy nemet fog mondani, felkészült a fiú szépséges látványára, ezért behunyt szemmel érkezett. Ám az ekkor gyönyörű dalba kezdett. Nem ám valami vásáriba, hanem abba a templomi énekbe, amit az oltár előtt álló párnak szokás énekelni, és amiről úgy gondolta, hogy neki sosem lesz benne része. Megtört. Nem érdekelte semmi, és senki. Igent mondott.
Innentől gyorsan peregtek az események. A vőlegényről kiderült, hogy ért a bőrművességhez, beállt a leány apjának műhelyébe, megkeresztelkedett az ő hitük szerint, és engedelmesen élt. A leány folyton imádkozott, hogy jó feleség lehessen, és mindig szerethesse urát. Hamar el is érkezett a menyegző, amit megtartottak az ősi szokások szerint, mulattak a maguk módján, majd éjfélkor mindannyian visszavonultak. Ez volt a pár első közös éjszakája, a nászéjszaka. Akkor tárta fel a fiatalasszony szörnyű titkát. Őt soha nem érintheti meg egyetlen élő ember sem, mert azonnal szörnyethal. Még kislányként elátkozták, és semmi módon nem törhető meg a rontás. Kérlelte ifjú férjét, hogy fusson messzire, hagyja magára nagy bajával, nem akarja még őt is szerencsétlenné tenni.
De a férj maradt, és csodálta asszonyának gyönyörűségét, az pedig az övét. Így élték életük napjait is. A férfi lehiggadt, sosem nézett már más nők felé. Dolgoztak szorgalmasan, a férfi a műhelyben, az asszony a ház körül, ám esténként leültek egymással szemben, és csak nézték egymást hosszasan. A férfi néha énekelt valami szép, szomorú dalt, amit még a bölcsőben hallott az anyjától. Igazán mély, és sosem múló szerelem volt az övék, ritka abban a korban, mikor még a szülők választottak férjet leányaiknak.
Hosszú évek teltek így el, a pap már sokadszor áldotta meg újra frigyüket, és könyörgött gyermekáldásért, aztán új, fiatal pap került hozzájuk, aki már nem. Együtt öregedett meg a házáspár, és csöndben őrizték titkukat. A férfi egyik este letette szerszámait, hazaengedte a legényeit, felment a feleségéhez, és szokás szerint leültek egymással szemben, alig karnyújtásnyira. A férfi maga sem értette, hogy mi ütött belé, de egyszer csak felemelte a kezét, és felesége felé nyúlt. Az nem tiltakozott, egy szót sem szólt. Csak mosolygott, látszott a szemén, hogy már rég várja azt az érintést. Széjjelszakadt a mosolya, és lefordult a székről, mint akibe villám csapott, amint hozzáért a férje ujjhegye. A férfi felkapta az élettelen testet, ölelte, csókolta, és hullatta rá könnyeit. Még azon az estén felkötötte magát a gerendára, amiért mohó módon tönkretette az életét.
