Itt nőtt föl, és most mennie kell. Férjhez is itt ment, hogy az milyen jó ember volt. Csupa jószándék. Itt élték le az életüket, ebben a régi bérházban. És most megint ez a háború. Menni kell. Bemondta a rádió. Húsz kilós csomag, mint az előző háborúkor, és máris kövér könnycseppek gurulnak le az arcán. A Cirmi vajon benne van a pakkban? Háziállatot lehet egyáltalán? Neki ugyanis nincs senkije a Cirmin kívül, neki ő a családja. Na cipekedni nem tud, mert macska, de ki viszi le a húsz kilót az óvóhelyre? Kilencig jönnek a rendőrök, majd csak segítenek azok. Ha itt lenne a férje, az cipekedne. Neki csak a pakolással kéne törődnie. De így. Minek is az a húsz kiló? Kardigán, két zsemle, parizer, tegnap hozta a Kovácsné, még jó, hogy nem ette meg, mert ma nem jött. Azt biztosan kitelepítették már. Szólhatott volna előtte. És a rendőrök? Miért nem csöngetnek? Van már kilenc óra? Nem húzta föl tegnap Kovácsné a konyhai vekkert, ő elfelejtette, ma meg már megállt. Kutat egy darabig egy kis fa dobozkában, ékszerek szóródnak szét a sublóton. Itt ez a kicsi óra, azt mondták, hogy sosem kell felhúzni, de nem hordta egyszer sem. Nem látja szemüveg nélkül a számokat. Kimegy a konyhába, hátha ott van, de az a messzire néző, nem is emlékszik, hogy hová tehette a közelre nézőt. Az ura biztosan tudná, az mindig mindent megjegyzett. Ismét könnyek gurulnak végig kacskaringósan az arcán, ahogy a ráncok engedik. Akkor még együtt mentek le az óvóhelyre. Most meg szedelőzködhet egyedül. Nincs szemüveg, nincs óra, nincsenek rendőrök. Pityereg, fájnak a lábai, ő nem megy sehova, minek már neki az óvóhely. Lezöttyen a hokedlire, reccsen alatta a szemüveg. Szerencsére nem tört össze az üveg, csak a keretből jött ki. Visszasántikál a szobába, fél szeméhez tartja az egyik lencsét, és úgy nézi a kicsi karórát. Nem mutat semmit, még mutatói sincsenek. Pedig azt mondták, sosem kell felhúzni. A rádióban majd biztosan mondanak pontos időt. Lassan melegszik be a csöves készülék. Egyszer a Kovácsné meglepte egy olyan kicsivel, amit zsebre is lehetne rakni, de nem szerette. Ebben meg kiégett már párszor a cső, de a Kovácsné unokája megjavította neki. Az egy csuda ügyes gyerek. Mondta is neki, hogy neki hagyja majd halála után. Megint elpityeredik, ahogy elgondolja, hogy a férje után megy hamarosan. Sokat váratja szegényt, már legalább húsz éve elment. Vagy harmincöt. Nem tudja fejben tartani ezt a sok évet. Arra bezzeg tökéletesen emlékszik, hogy hat évesen a Schwarz ikrekkel járt ródlizni. Meg a sok korcsolyázásra, mikor polgárista volt. Mire ezek a gondolatok végigballagtak a fején, a rádió is felhangosodott. Az állandóra hangolt Kossuthon éppen reklámot adnak. Valami nyugtató, de ő nem fog már mást venni, mint eddig, mondhat bármit a reklám. Nem mintha tudná, hogy most milyet szed, valami x betűs. A doktornő felírja, a Kovácsné kiváltja, és kiporciózza neki. Jön a pontos idő! Ötödik sípszó, tizenegy óra. Hogy elszaladt a délelőtt. Miért nem jöttek kilencre a rendőrök? Híreket mondanak. A kilakoltatás lassan halad. Aki tudja, hagyja el a kerületbeli lakhelyét déli tizenkettőig. A bomba különösen nagy, és veszélyes. Az idős és beteg embereket önkéntesek és rendőrök segítik. Húsz kiló csomag. Az aranyakat nem hagyja itt, még ellopják, amíg itt áll a lakás üresen. Bombázás. Jaj. Megint sír, eszébe jut az előző háború, amit még a férjével vészeltek át. Ketten könnyebb. Még nem fújták a légiriadót, talán időben leér az óvóhelyre. Nem akarja újra hallani a repülőgépek zúgását, sem a becsapódó bombák robbanását. Elég volt abból egyszer is. Talán már vannak mélyebb légópincék, ahol nem hallani a dübörgést. Minden fontosat berak az utazótáskájába. Két zsömle, parizer, szódásüveg, aznapi gyógyszer, meg az ékszerek. Csak az aranyakat viszi. Egy darabig habozik, mert nem emlékszik, hogy melyik a bizsu. Berakja mindet. Kell még az unokája mackója is, nem hagyhatja itt. Igaz, hogy már vagy öt éve nem jöttek haza Kanadából, de nehogy csalódjon legközelebb, hogy elveszett a mackó. Talán náluk nincsen háború. A Kovácsnétól felhívhatná őket. Előtte még átköti spárgával a táskát, mert leszakadt a pántja, majd kinyitja a tekerős reteszt, leakasztja a láncot, de nem találja a hevederzár kulcsát. Végigpróbálja a fogason lógó összes kulcsot, mire sikerül kinyitnia. Átcsoszog a szemközti lakáshoz, csenget. Semmi. Csenget hosszabban is. Semmi. Kovácsnét már biztosan kitelepítették, őt meg itt hagyták egyedül. Lehet, hogy nincs már hely az öregeknek. Pedig a rádió megmondta, hogy jönnek a segítők. De mire ideérnek, őt lebombázzák. Neki ugyan mindegy, de az unokája mackója. Meg az ékszer is az ő örökségük. Miért is nem adta már rég oda nekik. Egy fiatalember tűnik fel a lépcsőfordulóban, ugye ő a segítő a bombázás miatt. Egy pillanatra meglepődik, de aztán rávágja, hogy igen. Gyorsan érdeklődik is, hogy segíthet-e vinni a holmiját a néninek. Ő még visszamegy, a fürdőszobai tükör előtt próbálkozik egy régen kiszáradt rúzzsal szájat festeni. Nem mehet így utcára, már évek óta nem volt. Hajat már nincs ideje mosni, de sminkelni még igen. Megvizezi a rúzst, szétkeni a száján, és környékén, nem látja magát a távollátó szemüveggel, lefolyik a kezén a vörösre festett víz. A púder egyszerűen kifogyott, a szemhéjfesték beszáradt, a körömlakkot meg ki sem tudja nyitni. Hívja a fiatalembert, akinek közben társa is akadt, hogy segítsen. Azok mondják, hogy hagyja, mert mindjárt kezdődik a hatástalanítás, és rakja el az értékeit, mert fosztogatók várhatók. Már elrakott mindent, mutatja a táskát. De lemérni nem tudta, mert megszorult a fürdőszobai mérlegen a skála. Nem biztos, hogy pont húsz kiló, ahogy a rádióban mondták. Mindegy mennyi, és megpróbálják elvenni tőle a táskát, de nem hagyja, kísérjék le a lépcsőn, tartsák két oldalról, de az unokájának félretett ékszereket, ki nem adja a kezéből. Nehézkesen, de becsukja egymás után a hevederzárat, a felső zárat, az alsó zárat, a jobboldali zárat, ráhajtja a rácsot, felteszi a lakatokat, a kulcscsomót a kardigánja zsebébe süllyeszti. Közrefogja a két fiatalember, az egyik őt, a másik a bőröndöt támogatja. Lassan érnek le a földszintre, sok az a négy emelet egy ilyen idős nőnek. A kezéből kiment minden vér, úgy szorítja a táska fogantyúját. A bal oldali fiatalember egy határozott mozdulattal kicsavarja a kezéből, mert a csomagokat teherautóval viszik, érte meg majd busszal jönnek. Nem érti, és menne utánuk, de azok gyorsan eltűnnek a kapun kívül. Megkapaszkodik az ajtófélfában, és hunyorog kifelé a szikrázó napsütésbe. A botját nekitámasztották a falnak, óvatosan nyújtózik érte. Megfogja, rátámaszkodik, és kitipeg a forró utcára. A távollátó szemüvegével sem lát túl jól, az aszfalt ontja magából a hőséget, a nap elvakítja. Egészen elszokott már ettől, évek óta nem járt kint az utcán. Megszédül, a falnak dől. Egyik kezével a falnak, másikkal a botra támaszkodva próbál előre jutni. Az utcák olyan ismerősek, a sarkon kell lennie a patyolat átvevőhelyének. Hátát a falnak vetve próbálja elolvasni a feliratot. Adult shop. Nem érti. Mi a csuda lehet az ott, mert nem patyolat, az biztos. De az üzlet az ugyanaz, megismeri a bejárat feletti angyalszoborról, csak a kirakat lett teljesen fekete. A villamos, pedig. Nincs villamos. Kétségbe esik. Itt, az üzlet előtt villamosnak kell mennie. És nem. Ő nem látott ki soha az utcára, gangra néző a lakása. Biztosan a háború miatt. Lehet, hogy éjszaka átrakták a házukat máshova. Egyre csak emberek mászkálnak mindenfelé, fagylaltot nyalnak, trécselnek, és sokan magukban beszélnek. Szegény Árvainénak is olyan gyereke volt, aki folyton motyogott valamit magában. Mennyi szerencsétlen, idegbeteg ember van mostanában, ilyen azelőtt nem volt. A túloldalon anyuka tolja a babakocsit, busz érkezik, emberek szállnak le és fel. Régen történt, de nagyon jól emlékszik, hogy a háborús bombázásokkor nem ilyen a város. Talán már megszokták. De nem, gondol vissza, azt nem lehet megszokni, és nem akarja, de elpityeredik. Elmegy még kettő valamilyen shop kirakata mellett, alig felöltöztetett babák kínálnak furcsa tárgyakat, a közért fölött valami távol keleti írás, a hentes helyén cipőbolt. Megkergült a világ. Az emberek nyugodtnak tűnnek, mindenki sétál. Pedig biztosan háború van, meg bombázás, a rádió nem hazudik sosem. Már több utcányit kószált, minden sarok ismerős, itt volt a Galauner fényképész, későbbi Fényszöv, ott meg a tejbolt. De most semmi sem ott van, ahol emlékszik rá. Lehet, hogy nem is ott jár, ahol gondolja. Rendőrök állják el keresztben az utat, próbál elmenni mellettük, de nem engedik. Erősködik, hogy neki a malomhoz kell mennie, az ottani légoltalmi pincébe osztották be. Nem lehet, mert a malomnál van a bomba. Nem érti, még nem is bombáztak, most megy az óvóhelyre, két fiatalember előrevitte a húsz kilós csomagját. A malom dolgozóival együtt kell levonulnia, elővesz a zsebéből egy írást, ezerkilencszáznegyvenhármas kiürítési terv. Oda pedig nem mehet, mert pont onnan kell eljönni, a malmot bontják, alatta van a bomba. Ott nincs is kiürítés, ahonnan jön. Közelebb lép egy mentős, kérdezgeti hogy hívják, hol lakik. A Röltex mintabolt fölött, ami a Piért mellett van, és mindenki csak Kleider maminak hívja. Köszönik szépen, a rendőr kérné a személyit, de az a táskában maradt, amit a fiatalemberek… A környéken nincsen nyilvántartva Kleider nevű személy, de még a kerületben sem, recsegi a rádió. Nem véletlenül a férje nevén, dehogynem, de az most nem jut eszébe, szerencsére a Kovácsné tudja. Megint sír, mert nem jut eszébe a férje neve, ami a saját neve is, pedig itt van a nyelve hegyén. Biztosan a meleg, meg a sok izgalom. Elviszik egy kicsit pihenni egy otthonba, aztán majd megkeresik a lakását. Tiltakozik, hogy ő a lakását nem adja, nem megy sehová, sír, a csomagját is elvitték, utána kell mennie az óvóhelyre, a malom alá. Ott van a gyülekező, és már ott vannak az ékszerek, meg a zsömléje. Néhány rendőr körbeszalad a tömb körül, a többiek győzködik, hogy ráférne egy kis nyugalom. És nem végleg viszik el, csak megnézik a vérnyomását, meg a cukrát, és közben biztosan eszébe jut, merre lakik. Egy idő után csökken az ellenállása, szomorúan hagyja, hogy beültessék a betegszállító autóba. Rácsukják az ajtót, csak néz kifelé az ablakon, még reménykedik, hátha eszébe jut a címe, és nem kell mennie sehová, de az emlékeken valami tejföl ül. Pontosan emlékszik mindenre, de valahogy nem tudja kimondani. Rándul egyet a kocsi, és elindulnak.
