-Kisfiam egyél, kihűl. -szólt Anyám.
-De hiszen nincs szívem! -és döbbenten bámultam véres ruhám, a szakadt szélű seb körül- csak egy luk, itt a helyén!
-Nyugodj meg Kisfiam, -szólt Anyám- majd kimosom Neked, holnapra megszárad, de most egyél!
-Hallgass anyádra! -szólt bölcsen Apám.
-De NINCS szívem! -üvöltöttem arcukba fájdalmam.
-Látod, a húgod is eszik, ne lármázz! -szól feddőleg Anyám.
-Ti nem látjátok? -kérdeztem hisztérikus zokogással- Ellopták a szívemet!
-Anyaaa! Belevérzett a tányéromba! -nyafogott aranyszőke kishúgom.
-Ő vére, mi vérünk. -intette le Apám- Ne finnyáskodj, egyél!
-Ugyan! -szólt Anyám és tiszta tányért vett elő.
-Meghalok! -hörögtem, és éreztem, hogy nem létező szívem mennyire fáj.
-Ne túlozz! -intett le Apám- Mindig is a könnyeiddel akartál hatni rám, -nézett a szemembe- de most sem fog sikerülni!
Anyám összeszedte a leveses tányérokat, helyet készítve a második fogásnak.
-Nem ízlett? -kérdezte szomorúan, meglátva teli tányérom.
-Fázom. -préseltem ki a hangokat szederjes ajkaim között.
-Megmelegítem. -nézett rám Anyám meleg barna szemével- Aztán megeheted.
-Meg.. ha.. lok. -szuszogtam alig hallhatón.
-Desszertet nem kapsz. -jelentette ki következetes Apám- Már mindenki a másodiknál jár.
-Adjátok vissza a szívem! -suttogtam, s helye jobban fájt, mint a szívem.
-Anyaaa! Szólj rá, hogy ne beszéljen. -fortyant fel aranyszőke kishúgom- Mindig vér fröcsög a szájából.
-Ő vére, mi vérünk. -intette le Apám- Ne finnyáskodj, egyél!
Hatalmas loccsanással esett bele fejem a krumplipürés tálba. Anyám szája elé kapta kezét, aranyszőke kishúgom sikított.
-Na mostmár tényleg elég! -futotta el a méreg Apámat. Hajamnál fogva kirántott a püréből, és módszeresen pofozni kezdett.
-Ne bántsd! -kérlelte Anyám- Még valami baja esik.
-Ne bántsam?!! -hörögte Apám.
-Nem olyan rossz fiú ő. -mondta Anyám.
-De mostantól egy szót se halljak! -intett meg apám, és abbahagyta a pofozást. Ujjai fehér lenyomatot hagytak kékes arcomon.
-Jajj, máskor viselkedj rendesen! -mondta Anyám, miközben a pürét és a vért törölgette rólam.
-Ne babusgasd! -mordult rá Apám- Nagy gyerek már, meg tud törölközni.
Előttem megint elhűlt a leves, a többiek befejezték az almakompótot.
-Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott! -mondta az imát Apám.
-Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott! -ismételte a kis család.
-Mehetek játszani? -kérdezte aranyszőke kishúgom.
-Először köszönd meg az ételt Anyádnak. -szólt nevelőleg Apám.
-Te meg, -nézett vissza rám- itt maradsz, míg a megkezdett levesedet meg nem eszed.
-Gondolkozz el egy kicsit, amíg itt ücsörögsz. –sóhajtotta Anyám.
Kiürült a konyha, senki sem maradt. Pár perc múlva aranyszőke kishúgom jött vissza, kezében mackó.
-Biztos fázol Kisfiam. -játszotta el Anyámat- Mackó majd megmelegít! -és oldalamhoz nyomta. A plüss mohón itta vérem a seb körül.
-Hoztam takarót is. -mondta és betakarta hullámat.
A rövid téli nap végén odakint havazott. Nemsokára Karácsony.
