Béla nem tudta, hogy mikor van az a pillanat. Sejtései voltak, de az egész olyan meghatározhatatlanul észrevehetetlen volt számára. Volt, hogy még nagyon előtte volt, meg is nyugodott, aztán már csak akkor eszmélt, amikor rég túl is volt rajta. De akkor már késő. Onnan visszafelé nem lehet jönni. Majd legközelebb, ha megint sikerül ugyanazt felépíteni, majd akkor lesz esélye nem elrontani, és időben észrevenni, megfelelően reagálni.
Aztán eljött a legközelebb. Béla nem figyelt egyáltalán, mert észre sem vette, hogy már elkezdődött a legközelebb, egyszerűen nem tűnt fel neki. Csak akkor fogta fel a helyzetet, amikor már megint túlment.
Aztán megint jött a legközelebb. Béla az elejétől kezdve nagyon figyelt. Nem szerette volna elrontani. Tulajdonképpen semmi másra nem figyelt, csak arra, nehogy megint elrontsa. Szemét le sem vette a pillanatról. Már jóval előtte csak azt nézte. Így aztán már jóval azelőtt elrontotta, így el sem ért addig, és már vége is lett. Nem értette. Mindig a ponton túl rontja el, csak utána jön a vége, nem az hogy el sem kezdődik, és a pont előtt. Béla kiborult.
Aztán megint jött egy legközelebb, és Béla próbálta lazán kezelni a helyzetet. Úgy tűnt, hogy idejében felismerte, hogy akkor az egy legközelebb, de azért próbálta nem túlizgulni. Észrevétlenül, csak fél szemmel figyelte a viszonyítási pontot, nem akart az állandó figyelés hibájába esni. De ez is soknak bizonyult, és mielőtt odaért volna, már megint elrontotta. Vagy nem elrontotta, csak elromlott magától, vagy máson is múlt nem csak rajta. De ezt sosem tudta eldönteni. Ezt átlátni már túl bonyolult. Inkább gondolta úgy, hogy miatta van minden. Igaz, hogy rossz gondolat, de legalább a kontroll illúzióját megadta. Mert ha ő rontotta el, akkor legközelebb majd összeszedi magát, jobban csinálja, és akkor sikerül. Egyszer majd biztosan.
