fields
Főoldal »  Bejegyzések » ( )

Az ügynök halála

Az ügynök halála
(Szergej Ivanov fotóival)

I. rész
Jelentés a Városi Kórházból

Kezemben egy kiváló könyv: New theories about the wildlife of the steppe. Publications and photographs by Sergei Ivanov. Ismerős név, ismerős tájak. Mintha már láttam volna valahol, mintha már jártam volna arra. Próbálok emlékezni, de nehezemre esik, és olyankor mindig fájok valahol. Nem erőlködök tovább, csak nézem a gyönyörű, színes felvételeket, hagyom, hogy a szobámba beáramló napsütés életre keltse a képeken lévőt is. Farkascsapat téli vonulása, mondja a képaláírás. Egy nap akár száz kilométert is megtehetnek, derül ki a szövegből. Felemelem a tekintetem, körülöttem rácsok. Eleinte azt hittem azért, hogy távol tartsák tőlem a félelmetes külvilágot. De rájöttem, hogy sokkal inkább engem akarnak távoltartani a félős külvilágtól. Nem mindegy, hogy ki van kívül és ki van belül. Mármint a rácson. Mellettem két másik ágy, szemközt még három. Összesen hatan vagyunk, de csak nekem kedveskedtek külön ágyráccsal, a többieknek be kell érniük az ablakra szerelt közössel. Bár nekik már az sem kell nagyon, csupa ernyedten fekvő öregember, fogatlan szájukból lassan csordogál a nyál.

Eszembe jut, hogy ismerek valakit. Nem tudom pontosan honnan, utánagondolni meg nem merek, mert az olyankor fáj. Mintha tejfölben úszkálnának a gondolataim, a biztos pontot jelentő part messze, ráadásul elektromágnessel védik. Bennem viszont lágyvas implantátum, ami folyton ki akar szakadni a fejemből, amikor a mágnes húz visszafelé. Inkább nyugton maradok. Talán filmrendező, és egy partin ismertem meg. Na nem olyan flancos, nagyvilági, pezsgős partin, olyanokra nem emlékszem, nem csak a fájdalom miatt, hanem tényleg. Már itt lehetett bent, amikor még nem kaptam saját rácsokat. És valamilyen pozitív hatást remélve elengedtek az összosztályos karácsonyi partira. Ott állt két mankóval a hóna alatt a sarokban, és meredten bámulta a karácsonyfát. Láttam a szemén, hogy nem oké vele a helyzet, ezért felkaptam az asztalról két vastag, színes műanyagból készült, gyümölcslével töltött poharat és elindultam felé. A kék poharat a fogaim közé vettem, a zöldet bal kezemmel nyújtottam neki, jobbal pedig kezet akartam fogni vele, és a sorjás műanyag mellett sziszegtem egy Szergej vagyokot, mert más nem jutott eszembe.

Arra hivatkozva utasította vissza jobbomat, hogy mi nem szoktunk kezet fogni. Nem tukmáltam rá. Ha nem, nem. A zöldet hajlandó volt elvenni, de közben kifejtette, hogy ő sosem jár efféle partikra, sőt semmilyenre sem, és akkor is csak azért jött le az ortopédsebészetről, mert három sikertelen térdműtétje után a negyedik végre talán, és előírás szerint mozgatnia kell. Bár az ügyeletes nővér frászt kapott, mikor megtudta, hogy lépcsőzni jár a friss sebbel. Koccintottunk, a gyümölcslében alig volt gyümölcs, de mégis émelyítően édes és ragacsos volt a sok cukortól, aromától és színezéktől. Említett egy nevet, aminek az emléke annyira fájt, hogy az agyamba épített fémkocka letépte a koponyatetőmet, elrepült, és fellökte a feldíszített fát. Az üveggömbök darabokra törtek, a dekorációul szolgáló, díszesen csomagolt dobozok szétnyíltak, látszott, hogy üresek. Ápolók ugrottak hozzám, erősen megragadták a karomat, mondták, hogy nyugodjak, pedig nyugodt voltam, csak a kocka helye fájt nagyon. Valamit belémszúrtak, lassan elkenődött a külvilág. Ő volt az utolsó nem pszichiátriai eset, akit láttam. Mert itt az osztályon mindenki az. Még az ápolók, nővérek és az orvosok is. Ők csak igazán.

Napok, vagy hetek teltek el mire magamhoz tértem valamelyest. Addigra már itt voltak a rácsok és éreztem, hogy a kocka is visszakerült a helyére. Nem szeretem túlságosan, de már nem tudnék élni nélküle. Túlságosan fájdalmas lenne ahogyan a gondolatok és emlékek visszaszivárognának a helyére. Eszembe jut, hogy ismer valaki. Hiszen tudta azt a nevet a múltból. Nem, most nem tudom, és nem is akarom. Túlságosan fájna ilyesmiket keresgélni fejemben a kocka alatt. Már az is gyötrelmes, ha a „név” szóra gondolok. Talán egy olyasvalakit jelölt aki szintén ismert engem. Vagy aki én. Nem számít. Most minden csupa fehér. Hideg fehér. Fenekem kiszélesedetten pihen a nyugodt fehér lepedőn. Minek is mozdítanám. A nyugalom és a tompultság együtt jár. A levegő kellemesen hűvös, bár a Nap még mindig besüt. Valaki ismer, hunyorgok bele a fénybe. Furcsán barna érzés itt a kórházzöldben, ahol mindenkinek csak egy kórlap vagyok számokkal. Szilárd elhatározás úszik bele agyi tejfölömbe: Ha a valaki ismer, akkor meglátogatom.

Leteszem Szergej csodálatos sztyeppés könyvét, és a rácszárral babrálok. Jön a nővér, bíztatóan mosolyog. Úgy teszek, mintha csak a combomat vakarnám, majd amikor biztonságos távolságba ér tovább játszom az ördöglakat kibogozósdit. Közben azon töröm a fejem, hogy merre is menjek. A teremnek két kijárata van a hossztengelye két végén. A bal oldali vezet a tágasabb folyosóra, ott mindig nagy a jövés-menés. A jobb oldali egy szűk takarítófolyosóra néz. Ott viszik el a halottakat is. Enged a zár, kibújok a felhajtott rács alatt, és bizonytalanul talpra állok. Papucs sehol, nem készültek itt arra, hogy én bárhova is. Mezítláb indulok a jobb oldali ajtón túlra. Kint a félhomályban felirat tájékoztat, hogy rehabilitációs úszás a félemeleten balra. Biztosan ott lesz. Szűk csigalépcsőn megyek felfelé, nyikorognak a talpam alatt az öreg, fa lépcsőfokok.

Szemben feltűnik a medencés szoba. Belépve meglepődöm, mert alig nagyobb, mint egy gardróbszekrény. A plafonról gyenge fényű villanykörte lóg, még ezt a kis helyet sem tudja betölteni erőtlen, sárga fénye. A falakon portól koszos a bécs-budai enyves festék. Előttem ágy, és egy lavórnál alig nagyobb, szögletes tál. Arányaiban megfelel egy versenyúszó medencének, csak sekélyebb annál. Rendesen be van burkolva pici, kék csempékkel, még a sávokat is jelölik sötétebbekkel. Startkövek nincsenek. Úgy látom, hogy a kórházi helyhiány miatt az embereket lekicsinyítik a kezelés idejére. A nővér kezében ott a gép, kérdően rámnéz, de nemet intek. Két oldalt öregek várakoznak, a víz majdnem üres, csak egyetlen fekete pont mászkál benne körbe-körbe. Az ismerősöm az.

Hello Szergejjel köszönt mikor meglát. Biztos nem az vagyok, mert ez a név nem fáj. Fölé hajolok, egészen összement. Hátán kék tartály, mint mondja ezzel szabályozható, hogy mennyi vizet cipeljen, milyen nagyságú legyen az izületek terhelése. Már teljesen teletöltve is elbírja két körön át, derékig érő vízben. Ennek örömére vett a múlt héten egy országúti kerékpárt. Na nem olyat, mint amilyen annakelőtte volt. Most elég lesz egy konfekciógép, nem kell már neki egyedileg készített. Teljesen ismerősének tekintve magyaráz, mesél, miközben rója a medencében a köröket. Én derékból körözve követem, mindig pont a feje búbját látom. Megkér, hogy ne onnan nézzem, mert egyrészt már kopaszodik, másrészt pedig ő nem lát engem. Elképzelem, hogy akkora vagyok, mint ő, és elrepülök a szemközti part fölé. Mondom is neki, hogy ez így sokkal jobb, mint daruval mozgatni a kamerát, hiszen így olyan, mintha teljesen szabadon repülhetnék vele. Örül, hogy ezt hallja, mert akkor szerinte már megint a régi vagyok. De emlékezzek csak. Nem mintha. Én tényleg tudok repülni.

Megpróbálom. Sikerül, és a kis szobában lebegek. A medence mellett várakozó idős hölgy tiltakozik, hogy összekeverjük a vizet, pedig az agyműtötteknek hígabb kell. De már nem érdekel. A vaskocka súlya ellenére repülök. Kiszállok az ajtón, levitorlázom a csigalépcső mentén, útközben kinézek a sok emelet mélyen elterülő, napsütésben fürdő kékeszöld tájra. Felette akarok repülni. De mindenhol rácsok. A szobám felé veszem az irányt, elsuhanok néhai ágyam felett és kilibbenek a nagy folyosóra.

Eddig nem vett észre senki, most sem szeretném, ezért óvatosan a plafon alá lebegek. Alattam nyüzsög az élet. Orvosok, asszisztensek és ápolók jönnek-mennek. Betegeket tolnak vizsgálatokra, röntgenfilmekkel szaladnak konzíliumra. Elunom a lufiságot, és lassan végigrepülöm hosszában a folyosót. Nem látnak. Ujjé. Gyorsítok. Egyre nagyobb szelet kavarok, lengenek a lámpák, egy nővérke becsukja az ablakot. Szobájából kilép a nyüzüge alkatú, kopasz adjunktus. Nem tudom visszafogni magam, és zuhanórepülésből hatalmasat csattan tenyerem a koponyáján. Felkapja a fejét, de én még időben egy hosszúkás neon mögé bújok. Értetlenül vakarássza a lokális vérbőségtől viszkető és vöröslő feje búbját. Körbefordul. Nem érti. Most biztosan azt hiszi, hogy megbolondult. Nem jár messze az igazságtól. Gyanakodva újra a köpenye zsebébe süllyeszti kezét és óvatosan továbbindul. Ismét lecsapok, de nem vagyok elég gyors, elkapja a pizsamám szárát. Rávicsorgok, megtorpan, kissé megijed, de nem ereszt. Kihasználom a pillanatnyi szünetet és orrba rúgom. Vére után ő is a földre hullik, fájóan tapogatja arca közepét, fél szemmel felsandít rám, de én már újra a plafonon vagyok. Óvatosan kinyitja az ajtaját és bekúszik a szobájába.

Megszólal a riasztócsengő, izmos ápolók jönnek ki a folyosóra, a nővérek sietve terelik vissza a kórtermekbe a csorgó nyálú kezelteket. Minden ajtó bezárul. Fékevesztett röpködésbe kezdek, hatalmas sebességgel fordulok meg a falaknál, vijjogok és sikítok. Hárman maradunk, mert az egyikük elmegy létráért a karbantartókhoz. Kihasználom létszámbeli hiányosságukat és velük is fejrecsapkodósat játszom, bár nem olyan jó móka, mert egyikük sem kopasz. Sajnos néhány ütés után megint elvétem, és a kevésbé testes megragadja a bokámat. Próbálok elrepülni vele együtt, de sajnos ahhoz kevés az erőm. Centiről-centire fog feljebb váltott kézzel a lábamon. Ő nem az a gyenge gyerek, mint az adjunktus. Magához szorít mikor a mellkasomhoz ér, majd megfulladok. Esélyem sincs, hisz kétszer akkora, mint én, de rúgok és harapok. Egyre gyengébb a fogása, mintha célba találnának az ütéseim. Valahogy legyűröm, részéről egy rossz mozdulat, és a földre kerül. Rálépek a fejére, érzem, ahogyan a koponyája palacsintává lapul irdatlan tömegem alatt. Hiszen szabadon változtatom a súlyomat! Az előbb még repültem, most viszont nehéz vagyok. Nagyobb testű kollégája elkapna, de én kapom el bal kézzel a nyakát, jobbal meg a tökét, és teljes erőből gyomorszájon fejelem. Hiszen a világ legerősebb embere is én vagyok. Ha akarom. Jobb markom satuként szorul össze. Felnyög, majd sikít az izzadságszagú, bajszos hústorony. Mögöttem ajtó nyikordul, egy pillanatra látom az adjunktus összetört pofáját, szúrást érzek a fenekemben, és lassan szétfolyok. Még hallom, hogy valaki emlegeti a Központi Pszichiátriai Intézetet. Ugye a kockát ott kiveszitek?

II. rész
Jelentés a Központi Pszichiátriai Intézetből

Az előzőnél kétszer nagyobb térfogatú platinakocka beültetése az Idegsebészeti Klinikán sikeres. A gondolatokat és az érzelmeket sikerült a koponyán kívülre szorítani. A 197904-es számú ügynöknél motoros tevékenység nem figyelhető meg, ön és közveszélyes besorolása a továbbiakban nem indokolt.

  • 2007-06-12 00:00