Valami egészen halk zihálás, szaggatottan sípoló vagy csipogó hang hallatszott a sarok felől. A kisfiú felébredt, nagyra nyitotta szemét, és belebámult a sötétbe. Édesanyja már koraeste gondosan leeresztette a redőnyöket, hogy semmi fény se zavarhassa álmát, így nem látott semmit. A valami elhallgatott. A kisfiú szeme újra lecsukódott, ám ekkor egy újabb elfojtott nyikkanást hallott. Egészen biztos volt benne, hogy valaki, vagy valami motoszkál abban a beláthatatlanul sötét sarokban. Talán a vele egy szobában lakó bátyja kelt fel, hogy megnézze a hörcsögeit. Kedves kis zsemlebarna jószágok voltak, folyton izgő-mozgó orrocskával, és a kisfiú tudta, hogy nem szabad megfognia őket.
-Bátyuska?- kérdezte a kisfiú a sötéttől, és felült a kiságyban. Amaz nem válaszolt, de elhallgattak a neszek a sarokban. Nemsokára egy nagyon enyhe, hűvös légáramlat legyintette arcon a kisfiút, pont olyan, mint mikor az édesanyja kinyitja az ajtót, hogy megnézze őket. Eszébe jutott a meleg ölelése, és nyugtató szavai, amivel vigasztalta, mikor rosszakat álmodott. Megfogta a kiságy rácsát, és felállt. Már kitűnően tudott állni, sőt szaladgálni, és beszélni is. Elnézett az ajtó felé, de nem látott semmit.
–Anyácska? –tette fel az újabb kérdést a sötétnek.
–Olyasmi. –sziszegte a sötét, és közelebb húzódott.
–Te nem vagy az én anyácskám. –jelentette ki a kisfiú, és megpróbálta kitalálni, hogy ki lehet az. – De nem is apácska hangja vagy. –egészítette ki némi töprengés után.
–Nem. –hagyta rá a sötét, és egy lélegzetvételnyivel ismét közelebb szívta magát a kiságyhoz.
–Akkor ki vagy? –kérdezte mindenféle félelem nélkül a sötétet.
–Ssss, aludj! –susogta a sötét, és egészen körbefolyta a kiságyat.– Nemsokára reggel, és még nem pihentél eleget.
–Vannak hörcsögeink is. –próbálta folytatni a beszélgetést egy kis gondolkodás után, mert cseppet sem érezte magát álmosnak. És különben is, délután majd alszik eleget az óvodában.
–Nincsenek. –párologta ki magából nedves megkérdőjelezhetetlenséggel a sötét.
–De vannak. –jelentette ki teljes határozottsággal a fiúcska– Ott a sarokban, az asztalon. Két barna.
–Ja, azok? Igen. Hörcsögök voltak. Éreztem őket az imént. –sóhajtott a sötét egykedvűen– De már megsimogattam őket.
–Csak a bátyuska nyúlhat hozzájuk, mert különben bajuk lesz! –próbálta kicsit hangosabban rendre utasítani a kisfiú, és izgalmában megütögette párszor a kiságy rácsának tetejét.
–Nekik már semmi bajuk nem lehet. –tágult ismét nagyobbra a sötét ezzel a kijelentéssel, és a kiságy fölé hajolt– Akárki is fogdossa már őket.
–Megmondalak a bátyuskámnak! –fenyegette meg a kisfiú, és mérgesen megrázta felé a mutatóujját, ahogy az édesanyjától látta, mikor haragudott. A sötét nem látta a mozdulatot, de érezte a dühöt.
–Ugyan. –kezdte cinikusan, cseppnyi sértődöttséggel– Nem akartam szólni, de jobb, ha tudod: már nincs kinek megmondanod. –rövid hatásszünetet tartott – Egyke lettél. A kisfiú nem értette. Egyke az a bátyja volt, mielőtt megszületett volna ő. Aztán ketten lettek, úgyhogy nem lehet egyke, mert a gyerekek születni szoktak, nem megszűnni.
–Nem. –dacolt a kisfiú, kizárólag logikai alapon, hiszen ha ketten vannak, akkor ő nem egyke, és igenis megmondja a bátyjának– Ott alszik a kihúzható ágyon. Nézd csak meg! –utasította erélyesen.
–Én nem látok. –hárította el a sötét– De éreztem a szagát.
–Ugye ott alszik. –húzta ki magát a fiú, igazának tudatában.
–Úgy is lehet mondani. –gondolkozott el a sötét, és benyomult a kiságy résein– De nem túlságosan pontos megfogalmazás.
–Akkor? –kerekedett el a kisfiú szeme, és egy kicsit megijedt, hogy a bátyjával történt valami, bár az igen valószínűtlen, mert az ő bátyja erősebb volt mindenkinél. Természetesen az apjukat kivéve.– Bántottad?
–Nem, dehogy. –tiltakozott a vád ellen a sötét– Csak megsimogattam.
–Nem hiszem el. –vetette ellen a kisfiú– Ő már nagyfiú és nem engedi magát simogatni. Biztosan megvert volna, mert ő erősebb ám mindenkinél.
–Én mindenkinél erősebb vagyok. –recsegték az ágyrácsok a sötét igazát.
–Még nála is? –ijedt meg egy kicsit a kisfiú.
–Még nála is. –hagyta rá a sötét.
–Bántottad? –görbült sírásra a kis száj.
–Dehogy bántottam, csak megsimogattam. –nyugtatgatta a sötét, mert nem szerette a komplikációkat.
–Ha bántottad, akkor megmondalak anyácskának, és ő majd megmondja apácskának, hogy védjen meg minket. –erősködött a kisfiú családtagjainak védelmező erejében bízva.
–Nem is említettem még, –kezdte a sötét komótosan– hogy árva is lettél. Nincs kinek panaszkodni.
–Mi az az árva? –kíváncsiskodott a kisfiú.
–Olyan, akinek nincsen se apja, se anyja. –darálta gyorsan a sötét, mert már türelmetlen volt, és rögtön el is árasztotta teljesen a kiságyat.
–Ki fog engem elaltatni? –tört elő a sírás a kisfiúból, mert azt ugyan nem tudta pontosan elképzelni, hogy milyen az, amikor valaki teljesen egyedül marad, de az nagyon is világos volt, hogy az anyja melegen ölelő ringatása, és szelíd éneklése nélkül nem tud elaludni.
–Majd én elringatlak. –ajánlkozott a sötét.
–Biztos? –hüppögte a kisfiú– És nem bántasz?
–Én nem bántok senkit. –súgta egészen közelről a fiúcska fülébe a sötét, és ringatni kezdte.
–Énekelsz is? –kérdezte reménykedve a kisfiú, miközben lazán belegömbölyödött a sötét ölébe.
–Énekelni? –lepődött meg a sötét– Azt nem szoktam. De ha nagyon szeretnéd… –és a kisfiú fülének teljesen ismeretlen, hűvös dallam kezdett áradni a sötétből.
–Álmos vagyok. –súgta a sötétnek a kisfiú, mert ólmosan nehéznek érezte a szemhéját.
–Aludj csak! –bíztatta a sötét– Majd én vigyázok, hogy mély legyen az álmod. –ölelte szorosabbra a kisfiút, akinek szája szélén megjelent egy nyálcsepp, és egyenletesen szuszogni kezdett. A sötét ekkor beszivárgott a két pici orrlukon és a lebiggyedt száj kicsiny résén, megkerülte a fogakat, kicsit hátrébb tolta a nyelvet, aztán először kitöltötte a tüdőt, majd az egész testet. Ekkor abbamaradt a szuszogás. A kis test eldőlt az ágyon, ahogy a redőny apró résein beszűrődő első hajnali fénypászmák megszűntették a sötétséget, ami eddig az ölében tartotta.
