Kemény Marianne, festő-restaurátor művész gondolatai Vargha Márk Péter fotóinak láttán.
Az elmúlt évek kutatómunkája során a tatai Esterházy-kastélynak szinte minden rejtett zugát alkalmam volt megismerni, kívülről tudom a termek számát és az évszázados falfestések rétegeinek sorrendjét. Vargha Márk Péter művészi fotóit látva azonban egy másik világ tárul fel: az épület mintha el lenne varázsolva, mintha nem is ugyanaz volna. Fényképeivel vizuálisan megfogalmazza, megmutatja a világnak, mit jelent számára egy identitásától többszörösen megfosztott épület, amely magán viseli élete korábbi korszakainak lenyomatait.
Ezek a lenyomatok a Kastély látogatóiból különböző érzéseket váltanak ki: Van, aki elábrándozik egy szépen ívelt csigalépcső láttán, és képzelete grófkisasszonyokkal és rokokó parókás urakkal népesíti be a pompás termeket.
Másvalaki a mai napig is a kórházat látja benne. Fájdalmas emlékképeit akaratlanul is kivetíti a ridegen kongó, üres termekbe, és a fantomképként felderengő kórházi ágyak egyikén felrémlik haldokló édesapja tekintete…
Olyan is akad, aki számára ez az épület nem más, mint potenciális idegenforgalmi, turisztikai objektum, amely idővel, kellő üzleti spekulációval komoly anyagi hasznot hozhat.
Sokan méltatlankodnak a pusztulás láttán, és nem értik, hogy lehetett így tönkretenni egy valaha jobb sorsra szánt épületet. Történelmi titkai miatt a közel másfél évszázadon át becsben tartott toronyszobát - ahol a napóleoni háborúk végét jelentő bécsi békét írták alá - vajon milyen megfontolásból alacsonyították le zuhanyozóvá, illetve WC fülkévé… És a földszinti kápolnának miért szánták ugyanazt a szerepet? Mit keres itt egy csomó kimustrált radiátor, a befülledt, tönkretett táblás parkettát rejtegető szánalmas linóleum és a beázott födémben lappangó könnyező házigomba…
Az emberek többsége csak azt látja, arra képes figyelmét fókuszálni, amelyhez érzelmi kapocs, vagy érdek fűzi, ami indulatokat vált ki belőle. Az indulatok pedig gyakran nem engedik meglátni és megismerni a valóságot, az összefüggéseket, a belső igazi lényeget.
Vajon kinek a meglátása közelíti meg legjobban a Kastély igazi lényegét, melyik alapján alkothatunk képet róla?
Talán érdemes felfigyelni arra az érzékeny figyelemmel odaforduló művészi látásmódra, amely nem foglal állást egyik nézőpont mellett sem, hanem összegezve a látottakat, szintézist alkot. Érdemes felfigyelni arra a szemlélődő emberre, aki jóindulatú érdeklődéssel csodálkozik rá egy elavult technikai berendezés rozsdás maradványaira - képi egységet alkotva a barokk architektúrával, vagy a feltárt százötven éves díszítőfestéssel. Érdemes odafigyelni arra a fotográfusra, aki indíttatást érez arra, hogy tudósítsa az embereket a huszonnegyedik óra utolsó perceinek eseményeiről.
Mostanában egész csoport dolgozik a tetszhalott Kastély felélesztésén. Kutatók vallatják a falakat, amelynek nyomán a múlt a jelenre vetül, és a Kastély jövőbeli képe halványan ugyan, de körvonalazódni látszik.
Ünnepélyes pillanatok: a Kastély emlékezni kezd korábbi önmagára a grófi időkből, ugyanakkor búcsúzik életének szolgálattévő korszakából hátra maradt emlékeitől, amikor méltóságától megfosztott, lecsupaszított falai közé fogadott sok szenvedő embert.
Vargha Márk Péter fotóművész fényképei filozofálnak. Összegeznek, tárgyilagosan rögzítenek, felkészítenek a Kastély remélt megújulására. Halkan, diszkréten, de kritizálnak. Fekete-fehér ünnepélyes kontrasztossággal, kiegyensúlyozott képi megformáltsággal, nyugodt határozottsággal valami ehhez hasonlót sugároznak: Itt látható a sok elhibázott és kényszerű döntés zsákutcájában vergődő jelen…
