Élt egyszer egy városban egy szegény órásember. Igaz, hogy értette a mesterségét, de az órákat a gazdagok mégis egy tehetősebb óráshoz vitték. Az a másik ugyan nem jeleskedett az órajavításban, de volt három segédje, nagy kocsibeállója és fényes fogadószobája. Azt rebesgették, hogy az egyik dédapja egy gróf volt a szomszéd vármegyéből. Senki sem tudta már biztosan, de a vér a vérhez húzott. Még a templomok nagy toronyóráihoz is őt hívták. Ki is vonult nagy peckesen a saját fogatával, a toronyba aztán meg már csak a segédek másztak fel. A gazdájuk addig eldiskurált a plébánossal, és kifejtette saját lényének jelentőségét, amely még Isten előtt is fontossággal bírt. A szegény órásmester ilyen nagy feladatokról nem is álmodhatott, nem engedtek a torony és a nemesi órák közelébe holmi jöttmentet, amikor egy grófi sarjra is bízhatták a javítást. A szegény embereknek nem nagyon volt órája, ha meg volt is, akkor javíttatni nem volt pénze.
Nem is emlékezett már a szegény órásember, hogy mikor volt utoljára munkája, nem is nagyon állt pénz a házhoz. Nem értette, hogy miből tesz minden nap ételt az asztalra a felesége. Igaz, hogy nem evett sokat sem ő, sem a felesége, sem a lánya, de a semminél azért többet, míg pénzből bizony semennyi sem volt. Biztosan eladogatja a régi holmikat, a családi ezüstöt, gondolta a szegény órásember, és ez egy ideig valóban így is volt. Mindannyian lesoványodtak, csak úgy lötyögött rajtuk a régi ruhájuk.
Egy nap azon vette észre magát a szegény órásember, hogy már nem lötyög rajta a nadrág. Egészen passzentosan simult a hasához. Mit hashoz, már egy egészen picike pocakja is volt. Biztosan puffadok az éhségtől, és megtapogatta azt a pocakot, de egészségesen zsírosnak tetszett a fogása, nem pedig puffadtnak. Tényleg, mintha egy kicsivel többet ettek volna az utóbbi időben, gondolta, de ugyan miből? Gyorsan átlapozta a pénztárkönyvet, és már hónapok óta nem volt semmi megrendelése. Tanácstalanul vakargatta a fejét, mígnem arra jutott, hogy a felesége titkol előle valamit. Bezárta az üzlet ajtaját, és elindult felfele. Általában ebédnél hamarább nem ment fel soha, de akkor kérdőre akarta vonni az asszonyt.
A konyha ajtaja előtt azonban megtorpant, mert odabentről veszekedés hallatszott ki. Meglepődött, hiszen a feleségét csendes asszonynak ismerte, tizenkét éves lánya pedig mindig szófogadóan viselkedett. Nagyon tiltakozott valami ellen a gyermek, de az anya nagyon erőltette azt a valamit. Nem tudta a szegény órásember, hogy miről is volt szó, ezért határozottan benyitott. Gondolta, hogy majd tisztességre tanítja a lányát, fogadjon csak szépen szót az anyjának. Ám legnagyobb meglepetésére a felesége pirult el nyakig érkeztére, és a lánya rohant hozzá menedéket keresőn. A férfi kérdésére egyikük sem válaszolt semmit, csak sírtak egy keveset. Végül az asszony ételt tett a férje elé, hátha azzal megnyugtatja. Tudta jól, a férfiak csak addig dühösek, amíg éhesek. Eleinte úgy tűnt, hogy be is jött a számítása, pont a férje kedvenc étele volt soron, és kivételesen jó sok hússal is készült.
Megörült a szegény órásember a korai ebédnek, és a korábbi civódást feledve, jó étvággyal neki is látott az ételnek. Felesége átölelte a lányt, és együtt figyelték, ahogy eszik, az meg bíztatta őket is, hogy egyenek. Azok aztán mondták, hogy már ettek, nem is éhesek. Erre aztán megint feltámadt a kíváncsiság az emberben, hogy ugyan mitől laktak jól, és ugyan miből telik húsra az ételbe, hiszen ő ott a családfő, joga van tudni, de azok nem válaszoltak, csak kivonszolta az anya a konyhából a lányt.
Ettől kezdve nem beszélt az asszony a férjével, nem is főzött, nem is mosott rá. Még párszor kérdőre vonta, mire egyszerűen kizárta a lakásból, aludjon csak lent a műhelyben. Igen cudar idő következett a szegény órásemberre. Ekkor jött rá, hogy semmi pénze, és nincs is mit ennie. Végső elkeseredésében eladogatta a szerszámait, és abból a kevésből, vett némi élelmet. Mindig nagyon gyorsan futott a boltig, meg vissza, mert már pletykálni kezdték a népek, hogy ő kizárattatott a saját házából.
Egyszer aztán, mikor már nem volt mit eladnia, megpróbált hitelre kenyeret kérni, de a pék nem adott. A köveket rugdosta hazafelé, és egy különösen puha kőbe rúgott bele. Lehajolt, felemelte, és nagyon megörült, mert egy krumpli volt az. Sietett is vissza a műhelybe, és azon nyomban, nyersen beleharapott. Köpte is ki azonnal, mert csípett, mint a veszedelem. Ő olyat még nem pipált, hogy egy krumpli erős legyen, mint a paprika. Meglepett képpel állt egy darabig, majd harapott még egyet. Bizony csípett a második falat is. Undorodva köpte ki, és azon morfondírozott, miféle szerzet lehet az, mert nem krumpli, az biztos.
Egy darabig gondolkozott, majd arra jutott, hogy kiteszi az ajtó elé, hátha pórul jár az asszony is. Úgy tett, és hallgatózott. Nem tellett bele sok idő, a lánya meg is találta a krumplit, és bevitte az anyjának. Hanem innentől aztán különös dolgok történtek a házban. Először is érkezett egy ember, aki fontoskodva felment a lépcsőn, s kisvártatva távozott. Nem sokkal utána pedig olyan fenséges süteményillat kezdett terjengeni a levegőben, hogy a szegény órásember kis híján felment bocsánatot kérni a feleségétől. Hanem eztán arra jutott, hogy inkább kivárja az estét, belopózik a lakásba, és szerez néhányat a csodás illatú süteményből. Szomorkodott egy keveset azon, hogy tolvaj lesz a saját házában, de az éhség legyűrte a fenntartásait.
Este aztán fel is osont az emeletre, és a műhelyből hozott dróttal kinyitotta a zárat. Kicsit ugyan remegett a keze az éhségtől, de úgy tűnt, hogy nem ébresztett fel senkit. A konyhában aztán csodás látvány tárult a szeme elé. Gyertyák égtek két oldalt az asztalon, köztük pedig világosbarna házikók, szívecskék, szarvasok és tehenek feküdtek. Felkapott egy házat, és mohón tömni kezdte befelé. Még sosem érzett fűszer íze áradt szét a szájában, ami ízlett neki. Sorban ette a szarvasokat, egyik sem tiltakozott. Végül meglátott egy emberke formájú süteményt, ami valahogy elbújt a többiek alá. Gyorsan a szájához emelte azt is, amikor hirtelen hangot hallott. Mintha azt mondta volna valaki, hogy kérlek, ne egyél meg. Körülpillantott, de nem látott senkit. Megvonta vállát, lenézett, hogy lássa bekapni az emberkét, amikor az ismét megszólalt. Nem volt kétség felőle, mert még a tojáshabból kanyarított szája is mozgott. Kérte, hogy ne egye meg, majd azt is mondta, hogy menjenek gyorsan, mert az asszony hamarosan visszatér.
A műhelyben aztán elmesélte a sütemény ember, hogy ő tulajdonképpen a gyömbérember, és azért jött, hogy segítsen a szegény órásembernek. Ő már a pék előtt segíteni akart, ott találta meg az ember, csak krumplinak nézte, és beleharapott. Érezhette is, hogy milyen sok az ereje. Aztán belőle sütött az asszony gyömbéres süteményt, amit a férfi nem ismert, hiszen a gyömbér az úri fűszer volt. Sajnos az a sok ereje szétoszlott a sok szarvas meg ház között, így csak az eszével tud segíteni az szegény órásemberen. A férfi csak hallgatta, hitte is, meg nem is. Még az is megfordult a fejében, hogy az éhezés elvitte az eszét, vagy megmérgezte az asszony, de a gyömbérember erősködött, hogy higgyen neki. Elő is adta, hogy miket hallott odafönt.
Egyszer a piacról hazafelé találkozott az asszony a gazdag órás egyik szolgálójával, aki értésére adta, hogy a gazdája idős korára özvegyen maradt, és igen unatkozik asszonyi társaság nélkül, és szemet vetett a szegény órásember lányára. Az asszony igen felháborodott, ezen az eljáráson, becsületes ember nem így kéri meg egy tisztességes lány kezét. Mert az ellen nem lett volna kifogása, hogy feleségül vegye az öreg az ő kicsi lányát, legalább elvinné a nyomorból. A szolgáló aztán kinevette, mert az ő urának esze ágában sem volt nősülni. Na, ezen még jobban felháborodott az asszony, és a kosárral ütötte a hátát a szolgálónak. Csak úgy rohant haza, hogy elmondhasson mindent a férjének, de nem jutott odáig, mert megbotlott egy lépcsőben, kiborult a kosara, szertegurult a káposzta, a karalábé, a krumpli, és két aranypénz is.
Az asszony egészen biztos volt benne, hogy az aranyakat nem ő tette a kosárba, soha életében nem is volt még nem kettő, de egy aranya sem. Rögtön tudta, hogy a gazdag órás küldte a pénzt a szolgálójával. Nyomban oda is akart menni annak a házához, de aztán jobb ötlete támadt. Úgy gondolta, eljátszik egy kicsit a gazdag órással, biztosan meg lehet fejni néhány ígérettel, nem kell azt a lányhoz beengedni, már az előszobában aranyakat fog adni. Jól jön az majd az ő nyomorúságos helyzetükben, aztán meg majd csak kikosarazzák valahogy azt az embert. Azt hitte meg tud majd ott állni, de aki az ördöggel cimborál, az a lelkével fizet.
Küldözgette a gazdag órás az aranyakat és az ajándékokat a lánynak, mígnem egyszer megjelent az ördög a fizetségért, egy szolgáló képében. Ekkorra már teljesen az uralma alá hajtotta az asszonyt a harácsolhatnék, és ellenállás nélkül felajánlotta a lánya ártatlanságát. Még süteményt is sütött a lépcsőn talált gyömbérrel, hogy jobban fellendítse a fiatalok vérét. Magában csak fiataloknak nevezte a tizenkét éves lányát, és a hetvenéves órást, titkon ugyanis reménykedett, hogy az majd beleszeret a lányba, és elveszi feleségül.
A szegény órásember nagyon nekikeseredett, legszívesebben elment volna világgá szégyenében. Csak a lányát sajnálta nagyon, szeretett volna segíteni rajta, de nem tudta, hogy mihez kezdjen. Egyedül kevésnek érezte magát ahhoz, hogy szembe szálljon a gazdag órással. Annak van pénze meg szolgálói, mindent megtehet, neki meg semmije, még a gyömbérember erejét is lereszelte, és szétosztotta a felesége.
A gyömbérember megvigasztalta, és megígérte, hogy mindenben segít. Odakintről ekkor neszek hallatszottak, emberek jöttek-mentek, kutyák ugattak. Mikor újra csend lett, a gyömbérember beült a szegény órásember mellényzsebébe. Az órásember még magához vett egy olajmécsest, és a drótot, amivel már korábban is kinyitotta a zárat, és egy kést.
Amikor ki akartak lépni a műhely ajtaján, két bozontos, fekete kutya rontott be hangosan csaholva. A szegény órásember alig tudott felugorni a szekrény tetejére, hogy szét ne tépjék. Tudta, hogy nincs tovább, akkora két döggel képtelen megküzdeni, de a gyömbérember mondta, hogy csak törje le a lábait, és dobja a kutyáknak. Ő majd elaltatja őket örökre, mert ő tud finom és kedves is lenni, de akár halálos is, ahogy a kedve tartja. A férfi szabódott egy darabig, sajnálta a kis embert, de az csak erősködött, hogy úgy kell annak lennie. Így hát letörte, és a kutyák elé dobta a lábakat, amiket azok azonnal befaltak. Nem telt bele néhány szemvillanás, és már vége is volt mindkettőnek.
Lemásztak a szekrény tetejéről, óvatosan kikukucskáltak a műhely ajtaján, és látták, hogy a lépcső tetején két szolgáló vigyázza az ajtót. A szegény órásember ismét elcsüggedt, de a gyömbérember nem hagyta annyiban, és azt mondta, hogy menjen fel nyugodtan, azok ott úgysem ismerik. Törje le két kezét, adja oda nekik, és mondja, hogy a gazdájuk küldi a szolgálataikért.
A szegény órásmester így is tett. A szolgálók először gyanakodtak, de a sütemény finom illata legyőzte ellenállásukat, a gazdájuk még sosem juttatott nekik ilyen drága csemegét, és mohón befalták a letört kezeket. Azon nyomban élettelenül gurultak le a lépcsőkön. Az órásember tovább ment befelé, és látta, hogy a szoba ajtaja előtt ül a felesége, és hallgatózik. Néha hátra nyúlt a kisasztalra tett tálba, hogy vegyen egy-egy süteményt. Éppen az utolsót vette el. A gyömbérember a szegény órásember fülébe súgta, hogy lopózzék oda a tálhoz, és tegye bele a törzsét, de az tiltakozott, mert még mindig szerette a bűnös feleségét, ezért aztán a gyömbérember megígérte, hogy nem bántja nagyon, csak éppen elaltatja egy kicsit.
Így is tett a szegény órásember, nagyon halkan az asztalkáig osont, és a tálba csúsztatta a gyömbérember testét. Az asszony semmit nem vett észre, annyira figyelt befelé a szobába. Közben ismét hátra nyúlt, elvette a sütemény darabot, bevette a szájába, megrágta, és lenyelte. Alig ért le a falat, már nyikkant is egyet az asszony, és hangos puffanással nekiesett az ajtónak.
A zajra kirontott a gazdag órás, de rögtön vissza is fordult, mikor meglátta a kést és azt is, hogy eltűntek a szolgálói. A gyömbérember feje még utoljára azt súgta a szegény órásembernek, hogy menjen azonnal be a szobába, ne törődjön semmivel, csak vigye el valahogy a lányához. Az utolsó darabot annak kell megennie, és akkor semmi baj nem érheti. Úgy is tett az órásember, de az ágyhoz vezető utat kövér testével elállta a gazdag órás. A szegény órásember rákiáltott a lányára, hogy egye ezt meg gyorsan, és a másik feje felett átdobta a gyömbérember fejét. Szerencsére a lányka még magánál volt, és engedelmeskedett is neki.
A gazdag órás ekkor rárontott a szegényre, mire az védekezni kezdett, elejtette az olajmécsest, szétfolyt az olaj, és szétfutott a láng mindenfelé. Egy darabig még birkóztak, de aztán a szegény órásembernek sikerült beverni ellensége fejét a szekrény sarkába, mire az aléltan rogyott össze. Szerencsétlenségére pont a szegény órásemberre, aki nem tudott kimászni alóla. Az az egy gondolat vigasztalta, hogy még időben érkeztek a gyömbéremberrel, és a lánya ártatlanságát megőrizve adhatja vissza lelkét a teremtőjének.
A lány valóban ártatlanul tért vissza az Úrhoz, de nem a tűzben halt meg, ahogy azt az apja gondolta. Csodálatos módon egyedül ő maradt életben a házban, és a szerencsés megmenekülést követően még száz évig szolgált apácaként, gondoskodott a szegényekről, és sok isteni csodát közvetített az embereknek.
Azóta azon a környéken, ha gyömbéres süteményt sütnek, mindig eltesznek egy emberkét, akit nem esznek meg, hanem nagy becsben tartják. felöltöztetik, és kiteszik a szoba legszebb helyére. Úgy tartják, hogy nagy bajban segít a háziakon.
